Sárospataki Füzetek 12. (2008)
2008 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Szalay László Pál: Magány kontra közösség
MAGÁNY kontra közösség A modern ember a fent érintett kríziseket hordozza magában. A posztmodern korszakban mindezek már halmozottan nyomják a lelkeket. A nem megfelelő térképpel elindított új nemzedék egyszerűen képtelen visszatalálni a védett emberi kapcsolatokhoz. A család, a testvériség, a gyülekezeti kör, a falumbeli és földim kohéziója már csak kis százalékban tapasztalható. Az elidegenedett, gyökér nélküli és kultúrájában is megtorpedózott személy érzi, hogy az ősi mintákkal nem boldogul. Elkerült otthonról, más szavakat használ, másként ejti már az anyanyelve hangjait is. A templom zsoltáros énekei nem szinkronizálhatok a modern slágerekhez szokott fülnek. A családi viszontlátás öröme pillanatokra olvad, feladatok megbeszélése, majd sűrű csend. Együtt munkálkodik még a fiú apjával, mozdulataik mintát követnek, a kert vége közel. A kasza suhaná- sának ritmusa mozdítja őket szinkronban előre, de gondolataik külön vidékeken, más édeneken járnak. Az a másik világ, ahonnan ő jött, arra tanítja, hogy az egyénnek szakítani kell a „zsarnoki múlt kötöttségeivel” mert különben nem képes boldogulni.13 Közösség keresi szerepét Egyszerűen csak a közösségeink fokozott megbecsüléséről és gondozásáról van szó akkor, amikor a református egyházban a 2007-es esztendő a közösségek éve? Ifjúsági találkozók, konferenciák és csendesnapok érik egymást. A gyülekezetek, ahol eddig talán kisebb volt a mozgás, most, ezen jelszón felbuzdulva újrarendezik soraikat. Beszélgetések indulnak, hogyan lehetne a közösséghez tartozást a jelen keretei között megvalósítani. A gyülekezet a hagyományos alkalmain túl, milyen formát adhat az együvé tartozás kifejezésének? Kérdésként fogalmazódik meg a virtuális közösségek felfutása, hogy lehetne visszacsábítani az embereket a valódi, emberközeli kapcsolatok talajára. Észrevétlenül hálóznak be minket a súlytalan kapcsolatok, mégis a látszat megnyugtat műiket. A média beszél hozzánk, a házban a különböző csatornákon keresztül szinte zsibvásárrá változik a nappali. Ott ülnek velünk szembe a kényelmes fotelekben az ország hírességei. Olyan érzésünk van, mintha egy tálból cseresznyéznénk a megközelíthetetlen, elérhetetlen sztárokkal. Hol vannak azok a régi történetmesélős esték? Ki vagyok én, ahhoz képest, akit az egész nemzet ismer? 0 igen, ő valaki. így vesznek el a faluközösség saját, tanulságos és unikális történetei. A státusz érzése elvész. A valahová tartozás, a funkció betöltése, a személy elhelyezése a társaságban adta meg az élet rangját. Nem véletlen, hogy bizonyos helyeken az emberek egymást nem a tisztességes, hanem a becenevükön szólítják. Sokan nem is tudják, hogy mi az illető eredeti neve. Ezek az elnevezések megfigyelésen alapultak, vagy valamilyen kü13 Vö. Nisbet, Robert: A közösség keresése. In: PoLÍSz, 2003. június-július, 71. megjelenés, 15. p. 71
