Sárospataki Füzetek 12. (2008)

2008 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Szalay László Pál: Magány kontra közösség

S^alay László Pál

gondolatai, és az évszázadok etikettjébe mártott szerepvariánsai intenek egymásnak hello-t.

Azt a helyzetet keresem, ahol a lakatok, láncok, zárak, kerítések és bilincsek nem szeparálnak, különítenek el tőle, az én testvéremtől. A lehorgasztott fej kerüli a szembesülést, a tisztázás lehetőségét. „Ha nem lennénk idegenek, nem volna szükség kertre. Kert, kerít, kerítés”.2 A különállás, a fedezékek gyártása, az atombiztos bunkerek csendje végül céljához ér. Az áldozatot önmagunk előtt mutatjuk be, és testvérünk vérétől várjuk a feloldozást. így leszünk Káinok, a világmindenség kitaszítottai. Gondolataink, érzéseink, indulataink dörömbölnek belül és zárkánk faláról csak önmagunk lépései verődnek vissza.

A cölöpöket levertük, a drótok kifeszítve. Állásaink biztosítását végezzük. Nem kevesebbet tűzünk ki célul, mint visszafoglalni mindazt, ahonnan kiűzettünk. Persze az együttélés, a szimbiózis, azóta sem megy. Nem részei akarunk lenni a teremtett világnak, hanem meg akarjuk hódítani. Újabb irtások és cölöpök jönnek, buldózerrel és rakétával próbálunk az idegenné vált világgal és benne az embertársunkkal szótérteni.3

Ez a hatalom pozíciója. A kísértés harmadik fázisa, amikor is a Sátán Jézus elé tárja a világ minden országát és annak dicsőségét, ezeknek a szavaknak a kíséretében: „Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem.” Innen már csak lefelé van, akár a Taigetoszról. Parancsaid a bolygó bőrére karcolod, így teremtesz könnytengereket és szeretetsivata- gokat. Örök mementóként magasodik Kisszelmenc és Nagyszelmenc határán a kettévágott székely kapu. A kapu felavatása késik, mert ezen az ukrán — szlovák határszakaszon nincs átjárás, bár egykoron, az idők távolában Szelmenc egy település volt. Élők és holtak a drótkerítés két oldalán, közelvalóként is eltávolodtak. A hatalom önmagadba zár, paradox.4

Ez a zárt állapot vezet a személyiség torzulásához. Az uralkodó nem tűri a kritikát. Aki veszi a bátorságot, hogy ellentmond a „quod dixi, dixi” helyzetértékelésnek, várhatja a selyemzsinórt. Ha ezzel szemben érteni, elfogadni akarja a másikat, ahhoz önmaga nagyra nőtt személyiségét kell háttérbe szorítani. Nem túlnőve a másikon, sem testvérünk terebélyes árnyékában fázva, köztes állapotban történhet meg a személyiség kialakulása és a közösségre lépés aktusa.5 A másik személyisége által gazdagodik meg, aki képes letenni a kezéből a fegyvert és szavai pengéjét visszadugja hüvelyébe. Nem lehet közösséget építeni csupán a saját elgondolásom alapján. Hiába van nálam az egyedül üdvözítő eszme, erőszakkal nem vihetek senkit át a túlsó partra, „...az emberiségért Titáni vállalkozásba kell fognia, akár akarja, akár nem, meg kell mentenie, az

2 Németh Gábor: A kerítésről. In: A tejszínről. Kalügram. Pozsony, 2007. 50.

3 Yö. Watts, Alan: A könyv. Cartaphilus Kiadó. Budapest, 2004. 16-19.

4 Vö. Hamvas Béla: Ünnep és közösség. In: A láthatatlan történet. Medio Kiadó, [é.n.] 239-241.

1 Vö. Tillich, Paul: Rendszeres teológia. Osiris, Budapest, 2004. 151.

68