Sárospataki Füzetek 12. (2008)
2008 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Dr. Frank Sawyer: Teológiai-etikai kérdések az első kőtábla parancsolataiban
Frank Sawyer • alázat • az igazi megértés imádságos keresése • önkritikus kérdezés • mások bölcsességének meghallgatása • elmélkedés Isten Igéjén • az egyházi tanok fontosságának és korlátainak tudatosítása • Isten szentségének tisztelete • Isten szeretetében való örvendezés Mindannyian tudjuk, hogy nemcsak akkor élünk vissza Isten nevével, amikor kifejezetten Istenről beszélünk, annak gyökere mélyebben, lelki magatartásunkban található. A Biblia gyakran beszél „Isten nevének segítségül hívásáról”. Ezt lehet helyesen és helytelenül is tenni. Helyesen hívjuk segítségül Isten nevét, amikor bűnbánattal és hittel tesszük azt. Helytelenül hívjuk segítségül Isten nevét, amikor önigazultan teszzük azt. Erről beszél Jézus annak a két embernek a történetében, akik felmentek a Templomba imádkozni. (Lukács 18:9-14) „Mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” A hegyoldalon tartott etikai diskurzusában Jézus, az új Mózes, új megközelítési módjával helyettesítette a Tízparancsolat hagyományos értelmezését: „Hallottátok ... én azonban azt mondom nektek ...” Mi ez az új megközelítés? Lényegében az, hogy nem a külső törvények, nem is tökéletességre törekvésünk számít a legjobban. Ami számít, az az alázatos szív és az Istenben való öröm. Ami a legjobban számít, az nem veti el a törvényt, hanem még jobban betölti azt. Ez a lényege Jézus boldogmondásainak. Boldogok a lelki szegények. Azok a „lélekben szegények”, akik mindenek fölött bíznak Istenben. Ok azok, akik a leghelyesebben dicsérik Isten nevét, szívből és a mindennapi élet minden vonatkozásában. Ok betöltik a szeretet törvényét. Ha Isten is akarja Jakab azt írja, ne dicsekedjünk azzal, hogy mit fogunk csinálni a következő héten vág)7 évben. Inkább azt kellene mondanunk: „Ha az Űr akarja és élünk, és ezt vág)7 azt fogjuk cselekedni.” (4:15) Vannak persze köztünk olyanok, akik nem mondják elégszer: „Ha az Úr akarja” (Deo volente, Isten segedelmével stb.). Máskor viszont túlságosan is könnyedén használjuk így Isten nevét: kibúvóként, amikor nem akarunk felelősséget vállalni saját cselekedeteinkért. Arra gondolok itt, hogy időnként Isten akarata helyett a magunk akarata szerint kezdünk cselekedni. Ha azt mondom, hogy holnap majd meglátogatlak, „ha Isten is úgy akarja”, és aztán nem látogatlak meg, pusztán azért, mert valami érdekesebb elfoglaltságot találtam magamnak, akkor ezért a döntésemért nem szabad Is60
