Sárospataki Füzetek 12. (2008)
2008 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Dienes Dénes: A hazai iskolázás helyzetének kritikája az 1669-es pataki zsinat tükrében
Dienes Dénes redezett ország művelt fői benne látták az eszményi uralkodó alakját. Bethlen ugyanezt a szerepet töltötte be a református értelmiség gondolkodásában. Az már önmagában súlyos kritika Szenczi részéről, hogy másokat nem említ, ugyanakkor hallgatósága és későbbi olvasói számára a két jeles uralkodó személyével mércét is állít. Hogy Patakon miért hallgatott Öreg Rákóczi Györgyről, aki az iskolaügy közismerten nagy pártfogója volt, több szempontból is érthető. Egyrészt az immár katolikus Rákóczi-ház csak néhány éve vonta meg a támogatást a református iskoláktól, másrészt még elevenen élt az emléke a II. Rákóczi György szerencsétlen külpolitikájából adódó, az iskolák helyzetére is kiható nagy romlásnak. Ilyen háttérrel református zsinaton nyíltan emlegetni a Rákóczi ősöket nem volt tanácsos, tekintettel az utódok érzékenységére. A peregrináció kritikája Közismert, hogy a középkortól kezdve a hazai értelmiség magasabb fokú képzettségét nyugat- és közép-európai főiskolákon és egyetemeken szerezte. A reformáció következtében a helyzet csak annyiban változott, hogy a peregrináció iránya módosult. Az addig igen népszerű bécsi és karakkói-, s a sűrűbben látogatott itáliai egyetemek helyett előbb Németország, majd a harmincéves háború következtében Hollandia lett az útirány. A Pázmány Péter által 1635-ben Nagyszombatban alapított egyetemet a protestánsok a 17. században nem látogathatták, de nyugodtan állítható, hogy ha lehetőség is nyílott volna erre, akkor sem éltek volna vele az elmélyült teológiai szembenállás miatt. Az 1622-ben megnyílt gyulafehérvári akadémia sem fékezte le a külföldre irányuló peregrinációt, 1658-ban bekövetkezett szomorú pusztulása után pedig az Enyedre áthelyezett iskola sokat vesztett korábbi tekintélyéből. A nyugat-európai tanulmányút a protestáns diákok számára abból a szükség- helyzetből adódott, hogy itthon nem állt rendelkezésükre európai színvonalú felsőoktatási intézmény. A peregrinációról szólva, Szenczi János a tudásszomjtól ösztökélt Pytagorasz példáját állítja hallgatói elé, amikor elmondja, hogy bejárta Egyiptomot, Perzsiát, Krétát, Spártát, hogy sokoldalú és a lehetőség szerinti legmagasabb képzettséget szerezzen. Elhagyta kedves hazáját „ama nagy Római Birodalomnak dicsiretes eredete, hatalmas Feje a Julius Császár” is, hogy a híres Rodosz városának nevezetes iskolájában a tudományokban gyakorolhassa magát.11 Talán kihallható ezekből a kortárs magyar ifjúság külhonba vándorlásának indoka is. De a kérdés tárgyalásánál az elsődleges okként a szükség merül fel: a „gyönyörű haszonnal kedves Tudományoknak Aranygyapjának megszerzésére... ez boldogtalan sorsú, mostoha szerencséjű magyarság” kénytelen idegen országokban bujdosni.12 A mérleg egyik serpenyőjébe a tudományos képzettség megszerzése mellé társuló előnyök kerülnek. Ilyen a nyelvismeret megszerzése, más népek szokásainak vizsgálatából leszűrt tapasztalat, a látókör szélesedése. Ezek hasznos és javasolt dolgok. Csakhogy mindez akkor volna 11 Oratio, 17-18. 12 Oratio, 2-4. lio
