Sárospataki Füzetek 12. (2008)
2008 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Rácsok Gabriella: Isten csendje Ingmar Bergman Úrvacsora című filmjében
Rácsok Gabriella ában. Számára azonban - amint azt meg is fogalmazza - nem teológiai természetű ez a metafora. Ami az Isten hátat fordításának, elfordulásának reflexiója, az valójában a másoktól való elhagyatottság reflexiója - a szeretetre, vigasztalásra, megértésre való képesség vagy készség hiánya. Az „Isten csendje” hiányt, mégpedig egzisztenciális hiányt jelöl Bergman számára. Istennek csak a hiánya van jelen, melyet a művészien ábrázolt Isten utáni mélységes vágyódás, sóvárgás jelez, mint egyfajta „negatív transzcendencia”.90 Kovács András Bálint filmesztéta szerint Isten csendje, vagy Isten hallgatása romantikus megfogalmazása a Sartre-i Semminek.?1 Bergman számára az a kérdés: mihez kezdjünk ezzel az egzisztenciális űrrel? Elveszítettük hitünket a metafizikában. Mi következik ezután? Hogyan lehet megtalálni az élet értelmét? Honnan lesz fogalmunk az értékekről és a célról? Bergman nem ad választ az általa feltett kérdésekre. A trilógia el só' epizódjával kapcsolatban azt nyilatkozta: Úgy éreztem, intenzíven áthatja ezt a filmet valami, amit a valóságtól való menekülésnek, az igazságtól való elrugaszkodásnak nevezhetnénk, valamiféle kétségbeesett biztonságkeresésnek, megoldási kísérletnek, mintegy annak a következményeként, hogy elég volt az örökös kérdezésből, amely soha nem eredményezett választ. Olyasmiről van szó, mint amikor az artista, miután körülményesen nekikészülődött a halálugrásnak a trapézon, egyszer csak fogja magát, gúnyosan int a közönségnek, és visszaereszkedik a porondra, anélkül hogy végrehajtotta volna az ugrást.?2 Ez nem jelenti azt, hogy a kérdést agnosztikus módjára ejti. Jobb inkább úgy fogalmazni, hogy a „kérdés megszűnik”, „nem létezik több锫. Nemeskürty szerint Bergman pozitív választ nem, csak negatív válaszokat ad: megmutatja, mi nem jó és miért nem jó.94 Ezen a ponton viheti tovább a dialógust a teológia többféleképpen is. Ha az evangelikál Schaeffer módszerét követjük, rövidre zárjuk a párbeszédet. Schaeffer név szerint is említi Bergmant, mint aki azok közé a művészek közé tartozik, akik alkotásaikban a „kétségbeesés vonala alá” került embert ábrázolják. A modern ember bajbajutott: az Isten létében kételkedve nincs számára bizonyosság, nincsenek kategóriák, amelyek alapján különbséget tudna tenni jó és rossz, valóság és képzelet vagy illúzió között. Schaeffer egyenesen szándékos propaganda jelleget tulajdonít a bergmani életműnek, továbbá igyekszik bebizonyítani, mennyire nem tudott Bergman saját meggyőződésével együtt ?° F.B.Brownt idézi Darren, Hughes: Through A Glass Darkly”, Long Pauses. 9 Dec. 2005. 91 Kovács i.m. 115-120. 92 Bergmant idézi Györffy i.m. 132k. Bergman on Bergman, 195. 99 Nemeskürty István: „Ingmar Bergman”, Kritika, szeptember, 1996: 47. 38
