Sárospataki Füzetek 12. (2008)

2008 / 1. szám - MEGEMLÉKEZÉS - Szabó Lajos: Veszélyben a WC! Krónika a XX-ik századból, Pannóniából

Veszélyben a WC!

De a pap intett nekik, hogy hagyják abba, céltalan és korai még ezekről a dolgokról beszélni. De hogy nem volt korai, azt megmutatták a következő napok. Mikor szinte órák alatt megszületett a XXXIII. törvénycikk. Előtte való napokban volt a püspök atyák és zsinati bölcs vének gyűlése. A taktai papnak volt köztük egy jó ismerőse, egy nagy egyházi atya, annak írt, emlékeztetvén őt az igére. De a nagy ember visszaírt, hogy' az iskolához való jogunkat már úgyűs eljátszottuk (mint haszontalan szolgák), Isten ítélete az, ami történt, legyen meg az O akarata. (Meg az Ortu- tavé!) Különben is — így' az egyházatya — az iskola nem status confessionis, nem érdemes érette martiriumig nemet mondani. Ez a levél kedden jött és a taktai papnak feneketlen szomorúsággal lett tele tőle a szíve. Xagy bú- sultában nagy' memorandumra készült, de közben a Zsinat engedett vala az erőszaknak, és a következő órákban, szerdán éjszaka szentesíttetett az országgyűlés egy része által elfogadott törvény. (Oh éjszaka, éjszaka! De ismerős vagy!) így' azután a pap széttépte a memorandumot, mert törvénytisztelő ember volt világéletében, és törvénnyé lett tényt nem szabad immár bírálni (sötét a börtön, édes kint a lég), de fejet kell hajtani. Ami elvégeztetett, az elvégeztetett. A törvény azonnali hatállyal kimondotta, hogy a felekezeti iskolák, minden melléképületükkel és területeikkel együtt haladéktalanul az állam tulajdonába mennek által.- Sic... fata volerunt! — sóhajtott a pap, de mivel nyugtalan és szomorú volt a szíve elővette a Szentírást (a Nagy' Nyugtatót), és az megnyúlván kezei között, esett tekintete eme igére: (II. Sámuel XII. rész 16-23 v.):

„És könvörge Dávid az Istennek a gyermekért, és böjtöle is Dávid, és házába bemenvén, a földön hála és feküvék. Felkelének azért az ő házában való öreg emberek, és ménének ő hozzája, hogy felvennék őtet a földről: de nem akará, és nem is evék ővélek kenyeret. Hetednapra azért meghala a gy'ermek, és nem merik vala a Dávid szolgái neki megmondani, hogy megholt volna a gyermek, mert ezt mondják vala: ím még mikor a gyermek élne. Szólottunk neki, és meg sem halottá szónkat, hogy merjük azért megmondani neki, hogy megholt a gyermek, hogy magának nyavalyát szerezzen. Látván pedig Dávid, hogy' az ő szolgái suttognának, eszébe vévé Dávid, hogy megholt volna a gy'ermek és monda Dávid az ő szolgáinak: meghala-é a gyermek? Azok mondának: megholt. Felkelvén azért Dávid a földről, megmosdék, és megkené magát, és más ruhát vön reája, és bemenvén az Úr házába és imádkozék. Azután beméne a maga házába, és étket kére, és keny'eret vivének eleibe és evék. Akkor mondának az ő szolgái nékie: mi dolog lön ez, amit míveltél? A gyermek míg éle böjtöltél és sírtál, holott pedig immár mikor megholt a gyermek, fölkeltél és ettél kenyeret? Monda ő: míg a gy'ermek élt, addig böjtöltem és sírtam, mert ezt mondottam: ki tudja? Talán az Ur könyörül rajtam, és megél a gy'ermek? De most, mivelhogy megholt, vajon miért böjtölnél? Vajon vissza hoz- hatnám-é véle?

99