Sárospataki Füzetek 11. (2007)

2007 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Dr Molnár János: Harc az iszlám igazáért

Harc az iszlám igazáért

(Nahw an-núr) címmel felhívást intézett az akkori Fárúk egyiptomi királyhoz, amelyben felhívja figyelmét arra, hogy az internacionalizmus, bolsevizmus, nacionalizmus, kapitalizmus, vagy akár a materializmus és a szocializmus néven ismert irányzatok nem szolgálják az iimma, a mohamedán közösség javát, ezért teljes mértékben elfogadhatatlanok. Nincs más hátra, vissza kell térni az ősi modellhez.

A felhívásra Fárúk nem válaszolt, mire — tehetetlenségében — Haszan al- Banná a d^sihád, Isten útján való igyekezet új értelmezésébe fogott bele! Mégpedig a dzsihádnak sem nem a szív, sem nem a nyelv, sem nem a kéz, hanem kizárólagosan a kard dzsihádja értelmezésébe14 * 16, vagyis egy szent háború fogalmának a kidolgozásába. Célja a betolakodók elleni fegyveres felkelés megszervezése volt. Abból indult ki, hogy' ez elkerülheteden, szükséges, s a moszlim ember szent kötelessége is! Szerinte „... azpk, akik a%t hiszik, hogy az iszlám tanítása csak a lelkiekre vonatkozik, azok tévednek! Mert az iszlám, az egyben hit és rítus, az iszlám a hívők közössége, jog, és állam, az iszlám lélek és anyag, szent szöveg és kard“'\ Egy' szállóigének is ő a szerzője, amely később az önfeláldozás, a ,jidá" alapja lett, s amely így hangzik: ,,/lg iszlám a mi utunk, Isten a mi vezérünk, a Korán a mi alkotmányunk, az Istenhez vezető úton való mártíromságpedig minden moszjim leghőbb vágya 0,6 A dzsihádot eleinte Haszan al-Banná is nagy általánosságban és nagyvonalúan értelmezte, de a harmincas évek vége felé azonban leszűkítette és szinte kizárólagosan csak a „kitál“-ss, a harcra, ill. az öldöklésre értelmezte, bele értve az önfeláldozást (fidá’) is. Az önfeláldozás, ami manapság leginkább önfelrobbantásban nyilvánul meg, a moszlim teológiában máig erősen vitatott és megkérdőjelezett, mégpedig azért, mert az iszlám — mint ahogyan a keresztyénség is — tiltja az öngyilkosságot. Igaz, hogy a dzsihádban a magát feláldozó hívő mártír (sahíd) lesz, de nem önmaga pusztítja el magát, hanem az ellenség öli meg, tehát a hívő ad Istennek lehetőséget arra, hogy' őt megmentse, ha úgy akarja.

Magával a dzsihádal is probléma van, mert a hagyomány szerint azt csak az arra elhivatott személynek lehet és kell kihirdetnie. Az pedig a mohamedán közösség vezetője, a kalifa. Kalifa pedig igazándiból már 1517-től nincs — ekkor ölette meg Szolimán szultán III. Mutawwakil kalifát! Elvben a dzsihádot talán kihirdethetné valamely köztiszteletnek és elismerésnek örvendő vallási vezető is, de az a török szultánok kora óta — tudomásom szerint — még nem történt meg. Nem beszélve arról, hogy a szent háborúnak megfelelő dzsihádakciót a megtámadandó közösség felé is meg kell hirdetni17, s elkezdeni csak akkor lehet jog szerint, ha az említett

14 A dzsihádnak, vágyás az „igyekezetnek“ általában négy formáját szokás az

iszlámban megkülönböztetni, úgymint a szív, a nyelv, a kéz és a kard dzsihádját. Haszan al-Banná: A fény felé. Milos Mendel szerint, Id. i.m. 100. p.

16 Uo.

17 Még Omar kalifa (634-644) idejében fogalmazódott meg az „iszlám-dzsizja-szajf' felszólítás, amelyben a mohamedánok a nem mohamedán régiónak tudtára adják