Sárospataki Füzetek 10. (2006)
2006 / 1. szám - COETUS - Ladányi Sándor: A Magyarországi Református Egyház az 1956-os (és az azt megelőző) esztendő(k)ben, valamint a Református Megújulási Mozgalom - Szűcs Ferenc: Hatalom, ellenállás, forradalom és erőszak a református teológiában
Hatalom, ellenállás, forradalom és erőszak a református teológiában Hasonlóan beszélhetünk az 1956-os forradalomról is, amely mind helyi, mind országos szinten bámulatos gyorsasággal teremtette meg az élet törvényes kereteit. Érdemes itt idézni Ravasz László nov. 1-jei rádió beszédéből: „A forradalomnak nemcsak a reakció az ellentéte, hanem az anarchia is. Még gondolni se merjen senki az elmúlt korszakok rendszereinek visszaállítására! A forradalom vívmányainak megőrzése és továbbfejlesztése, hibáinak megigazítása és igazságtalanságainak jóvátétele lehet egyeden célunk. De ugyanakkor védekeznünk kell az anarchia ellen is. Életfeltétel, létkérdés, hogy mielőbb helyreálljon a rend, a nyugalom. A bűnösök elfogása, elítélése az állami szervek és a független bíróságok feladata és sohasem lehet egyéni akció tárgya. ”16 Ravasz László itt már teljes magától értetődőséggel beszél arról, hogy „ a magyar református egyház büszke arra, hogy ez a forradalom tiszta volt és a nemzeti becsület védelme alatt állott. ”17 Itt már a forradalom szónak olyan megtisztított, etikai jelentésével találkozunk, amely teljesen eltér annak korábbi marxista kisajátításától. Miben állt ez? Mindenekelőtt abban, hogy a forradalmat kizárólag a burzsoázia-proletáriátus osztály- ellentét alapján értelmezte. E sztereotípia szerint valódi forradalmat csak a proletáriátus képes kirobbantani, megszüntetve ezáltal saját gazdasági és társadalmi kizsákmányolását. Ám ezzel a történelmi dialektika quasi eszkatológikus célt is kapott, amennyiben ezt a harcot „végsőnek” nevezte, - amint ez az Internacionálé szövegéből ki is tűnik. Ez az abszolútumként is értelmezhető „végső” természetesen nem ismert folytatást, így minden vele szemben álló megmozdulást a „Krisz- tus-Antikrisztus ” séma mintájára ellenforradalomnak nevezett. Ez a kisajátítás kapott halálos sebet 1956 őszén, amikor a magyar társadalom addig alig tapasztalt összefogással hívta a maga felkelését forradalomnak. Formailag azonban kétségtelenül alkalmazható erre is Lenin definíciója, amely szerint a forradalmi helyzet jellemzője, hogy az uralkodó osztály nem tud már a régi módon kormányozni, a nép pedig nem akar a régi módon élni.18 1956 őszén egyik objektív feltétel sem hiányzott. A régi módon való kormányzás gyengesége és tanácstalansága nyilvánvalóvá vált mind a moszkvai XX. Pártkongresszus, mind a magyarországi Rajk temetés ill. az azt megelőző szabadabb szellemű társadalmi viták során. A palackból kiszabadult szellem azonban nem elégedett meg a régi rendszer reformálásával, és nyilvánvalóvá vált, hogy a nép nem akar többé a régi módon élni. Ravasz jól látta, hogy a magyar forradalom erkölcsileg is győzött, hiszen a szolidaritás, a nemzeti egység, az áldozatkészség legen16 Ladányi Sándor (szerk.) Adalékok a Magyarországi Református Egyházban az 1956-1957-es esztendőben történtekhez, Budapest, 2006. 194. '7 i.m. 193. 18 Filozófiai kislexikon, Kossuth Könyvkiadó, 1980.115. 21
