Sárospataki Füzetek 10. (2006)
2006 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Novák István: Az igehirdetés mai problémái
Novak István között maga is emlegeti — hanem a hittel megajándékozottságát, ajándékát kérve Attól, Aki ezt adhatja. Persze ez az imádság nem mehet el a lelkész „kiszerkesztéséig”, valamiféle „megbélyegzéséig”. Legcélszerűbb azt a megoldást választani, amely a lelkészért mondott ima különös súlyt helyez a hit gazdagságának növelésére, a lelkész hitbeli erőhöz juttatására; olyan lelki áldások megadására, amelyek a „nagy” a „cselekvő” hit több-kevesebb birtoklásával járnak stb. Az imát természetesen a lelkész vezesse, de mindig legyen mellette olyan közösségi tag /egyháztag/, aki a lelkipásztor személyi hiányosságát ismeri és személyi kapcsolatai /barátság, egyházi iskolatárs/ révén képes az igehirdető számára segítséget nyújtani. Sohasem feledve, hogy a hitért, a „nagyobb” hitért imádkozókat egyfajta felelősség” terheli. Az igehirdetőt sem lelki testvérei, sem gyülekezete nem hagyhatja cserben, imádkozásban is kifejezett felelősségét semmiféle módon nem háríthatja el. De mikor és hogyan válik — akár csak néhány egyház tagra korlátozottan is - világossá, hogy az igehirdető személyes hite lelkészi munkájában nincs jelen? Persze korántsem valamiféle bűnvallásban, nyilvános beismerésben. Két tényező segíthet ebben. Egyik maga a lelkész igehirdetése, a másik a lelkész igehirdető lelki gondozására hivatott egyházi felsőbbség /esperes, püspök/ ezt ellátó tevékenysége. Köztapasztalati tény, hogy a hitet nélkülöző igehirdető erről a hiányosságáról maga tanúskodik, nem egyszerre, varázsütésre, inkább az idő múlásával, amikor kiderül, hogy a mégoly nagyszerűen felépített prédikáció szépen formált mondatai üresen konganak, amikor az igehirdető életvitele, vág)' annak bizonyos részlete nincs összhangban az elmondott szavakkal, amikor ez utóbbiak kezdenek unalmassá válni, amikor a templom padsorai egyre üresebbekké válnak, vagy a jelenlévők nem figyelnek, hanem a szunyókálók részlegét kezdik szaporítani. Persze mindezt az igehirdető is észleli és jelenségeit a legkülönfélébb módon igyekszik is elhárítani /irodalmi szövegek, versmondás, humor /?!/, gazdagon alkalmazott életből vett példák stb./. Talán mondanunk sem kell, hogy sikertelenül, hiszen az igehirdetés hitbeli hiányait semmiféle zenei vagy irodalmi remekmű sem képes pótolni. Minderről persze előbb — utóbb az egyház felsőbb vezetése is értesül, és ha sokirányú adminisztratív és egyéb tevékenysége mellett - az őt is terhelő felelősség szolgálatában — az igehirdető felé fordul, megtalálja azokat az eszközöket, amelyek „szolgálását” segíteni hivatottak hitbeli helyzetének megváltoztatásában /négyszemközti beszélgetések, imádkozások stb./. Ám ha az itt felsorolt, fel nem sorolt cselekvések végül is eredménytelenek maradnak, az érintett lelkipásztor más szolgálatba helyezéséről - ide értve adott esetben a világi munkavállalás lehetőségét is - gondoskodni kell. Semmiképpen nem az „elveszett bárányt” magára hagyva, hanem a krisztusi alázat és szeretet valóságos együttesében. 56
