Sárospataki Füzetek 9. (2005)
2005 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Novák István: Az egyházi elit
Novak István lános jellemzőiként már előzőleg felvázoltunk. Az elit fogalmi képlete is az ott mondottak szerint alakul. Tehát az egyházi elitet is a társadalom olyan csoportjának kell tekintenünk, amely a többségtől valamely rendezettség alapulvételével elkülönül, sajátos belső szabályok szerint él és működik. Ezek a belső szabályok az Egyháznál: a Biblia, a hitvallások, a hagyomány, a liturgia és az egyház alkotta saját törvényei. Mindezekhez a személyes ember úgy kapcsolódik, hogy valamennyit, vagy annak egy-egy részletét — az egyház által előírt, elismert vagy eltűrt számos változatának megfelelően — magára nézve kötelezően elismeri és azok szerint él. Ez a személy az egyház tagja. De mikor és hogyan válik az egyháznak ez a tagja az egyház elitjének tagjává? Ezt a „minőséget” — a fent már vázolt definíció szerint — az a körülmény adja, hogy az egyháztag „valamilyen rendezettség alapulvételével elkülönül, sajátos belső szabályok szerint él és működik. ” Az elkülönülés két pólus körül mutatkozik. Az egyik a fokozott szellemi /képzettségbeli/többlet, a másik a hitélet, a hitbeli meggyőződés, a Krisztushoz /egyházához/ ragaszkodás nagyobb mértéke. Ehhez képest az egyházi elit egyfelől a teológiai, vagy ezzel ugyan nem, de más, magasabb képesítéssel rendelkező, eleven hitéletet élő és egyházhűséget tanúsító egyháztagokból rekrutálódik. Ugyanakkor az az egyháztag is ide, az elithez tartozónak tekintendő, aki az említett képesítésnek ugyan nincs birtokában, azonban hitélete és ehhez igazodó cselekedetei őt ebbe az embercsoportba emelik. Ez a hármas attribútum az egyházi elit tagját általában szükségképpen jellemzi. Kivételek természetesen itt is lehetségesek. Mert — csak példaként - az a „világi” egyháztag, aki teológiai képzettséget nem tud felmutatni, eleven gyakorlati hitéletével és egyházhűségével még mindig az elithez tartozhatik, viszont a lelkészi /teológiai/ oklevelét az íróasztalfiókban porosító, palástjától /ordójától/ megfosztott, liturgikus gyakorlattól eltiltott egyháztag már aligha számíthat arra, hogy egyháza — ha számára van még ilyen egyáltalán — az elit soraiban tarthassa számon. Az itt lehetséges változatok, illetve azok alkalmazása az egyházi élet sajátos adottságai szerint sokféleképpen formálódhatik. Az elit — korábban már tárgyalt — „csoport” — jellege, tehát az, hogy minden esetben kollektív jelenség, egyházi viszonylatban is érvényes. Legfeljebb ezúttal is azzal a kivétellel, amely a csoporton belül egy-egy személy különleges helyzetét szükségszerűen megengedi. Amikor az eliten belül olykor — de korántsem gyakorta — karizmatikus személyek tűnnek fel, akiket a „Lélek kettőssége” emel a többiek — az „elit-átlag” fölé. így is mondhatjuk: amikor az elit az elitben válik láthatóvá. Történelmi személetben: amikor pl. Augustinus, Assziszi Szent Ferenc, Luther vagy Kálvin, vagy a XX. század magyar területén Ravasz László, Prohászka Ottokár karizmatikus adottságai színezik az egyházi elit adott palettáját. Hatásuk — anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk — rendkívül sokféle, sokoldalú, mert az 40
