Sárospataki Füzetek 8. (2004)
2004 / 1. szám - MÚLTUNK - Benke György: Benke Imre beszámoló levele Amerikába érkezéséről
Benke Imre beszámoló levele fény. Ilyen száz - meg száz van messze-messze egymástól, s így olyan a tenger, mint egy kivilágított utca. De már megint fogytán a papír. Pedig ha már eddig eljutottam, szeretném leírni tovább is. Még Pesten adtak kóstolót nekem a konzulátusban az amerikai modorból és udvariasságból. De az meg sem közek'ti azt, amivel a hajón kezelik az utasokat. A hatalmas teremben, amibe behajszoltak bennünket, 8 sorba kellett felállani. Én a 4.-ik sorba kerültem. Aztán így egyenként járulunk a hivatalnokok kegyes színe elé, akik egy-egy asztalnál ülnek a terem végében és vizsgálják az údeveleket, veséket, meg az erszényeket. Elég korán alig egy órai ácsorgás után én is odaértem az én vallatómhoz. És éppen a legbarátságtalanabb arcú úriember elé jutottam. Megszoktam, hogy mindig megbámulom az emberek arcát, hogy arról is olvashassak le valamit. Hát speciei erről az arcról nem sok olyat olvashattam le, ami a társadalomnak javára lehetne. Hát bizony így is volt. Amint bemutattam az irataimat, údevelemet, fogja az asztalon levő cédulák közül az egyiket, és feltűzi a kabátomra. Itt ugyanis az utasokat ezek a hivatalnokok úgy osztályozzák, hogy cédulát ragasztanak a kabátjára, és azután a szolgák aszerint kalauzolják az illetékes helyükre. Az én kabátomra azt tűzte ki, hogy „Elis Island” „Agent”. Vagyis addig, míg egy alkalmas európai hajó nem jön, amivel visszatoloncolhatnak Európába, addig itt ezen a szigeten kell tartózkodnom. Bizony nem kellett nekem azt mondani hogy „huhh”, megijedtem én anélkül is. Aztán egy szolga karon ragadott és vezetett kifelé! Kétségbeesésemben aztán leszedtem magamról a cédulát, a szolgát meg odébb taszítottam és a tolongásban újra elvegyültem. Lehetett, mert vagy 2000 ember szorongott ott abban a teremben. Ez volt 'A 10 órakor. Újra beálltam a sorba és 11 órára ismét ott állottam a hivatalnok előtt. Úgy látszik nem ismert meg, mert újra átvizsgálta az írásaimat és egy flegmatikus mozdulattal újra a mellemre biggyesztette a cédulát, hogy mehetek vissza Európába. Én ugyanazzal a flegmatikus mozdulattal levettem a cédulát, (itt őrizgetem emlékül a fiókomban) de most sem állottam be a sorba, hanem leültem és vártam. 2 óra után aztán elfogyott lassankint az utolsó utas is és én egyedül maradtam a hivatalnokokkal. Ekkor már igen meresztgette rám a szemét és nem hiszem, hogy valami jót olvasott volna ki az arcomból, mert újra elkérte az írásaimat, és újra átnézte. Pedig még attól is drukkoltam, hogy elkéri, mutassam meg azt az ötven dollárt amit bediktáltam, hogy van nálam. Pedig csak 20 dollárnak kell lenni az embernél, de gondoltam, ha már hazudni kell,, hát inkább többet mint kevesebbet. Ha tudták volna, hogy csak 25 cent minden vagyonom. Lehet gondolni, hogy eléggé kétségbe voltam esve akkor, hogy olyat tegyek, amiért csakugyan szállíthatnak vissza Európába. Lehet, hogy a hivatalnok is ilyenre gondolt, vagy talán a bátorságom imponált neki, - de megadta az engedélyt a kiszállásra. Ez volt V2 3 órakor. Ekkorra a hajónk már lehorgonyzott és ahogyan kiszálltam, egy óriási hombárban találtam magamat. Volt olyan nagy az az üvegtetős épület, hogy két Szántó belefért volna. Itt ismét hivatalnokok karjaiba futottam, 73
