Sárospataki Füzetek 8. (2004)
2004 / 1. szám - MÚLTUNK - Benke György: Benke Imre beszámoló levele Amerikába érkezéséről
Be/ike György szélni nem is igen tudtam velük, az is jólesett, hogy barátságosan integettek ha megláttak. Csak a gyermekeket nem bírtam. Igen sok gyermek utazott a hajón és az valami lehetetlen dolog, hogy szabadjára vannak ők engedve. És az olaszok fel sem veszik őket. Az még a jobbik eset, ha az embernek az ölébe ülnek, meg az orrába kapaszkodnak, vagy a fülét próbálják lesrófolni. Egyeden egyszer sem láttam, hogy a gyermeket megverték volna. De azt igen sokszor, hogy tekintet nélkül arra, hogy milyen szoba az ebédlő, vagy társalgó, - leterítettek egy újságot a gyereknek és szépen elintéztették vele azt, amit ... aztán otthagytak. Úgyis minden órában jött a matróz, hát az felvette az újságot, és anélkül, hogy olvasott volna belőle, belehajította a tengerbe. Pedig én szeretem a gyermekeket, és próbáltam is egyszer barátságot kötni egy pöttömnyi taliánnal. Mert megállt előttem és igen leereszkedően vigyorgott. Próbáltam én is viszonozni a vigyorgást, mire ő közelebb jött, és barátságosan a lábam szárába rúgott. Néhány meleg köszönőszót rebegtem, szerencsére magyarul, aztán a gyerek továbbállt. Azt hiszem, nem a legbarátságosabban nézhettem rá, mert azután elkerült és végképpen lemondott rólam. Csak az vigasztalt kissé, hogy néhány pillanat múlva a sarokban üvöltött fel egy szundikáló úr. Nagy a gyanúm, hogy ott szúrták meg, „ahol senkise lát” és még meg sem vakarhatta, mert hölgyek is voltak jelen. A hajón víg élet volt. Mindennap mozi, hangverseny, tánc. Minden osztálynak külön élete, programja és külön helyisége volt. Csak az volt egy kicsit hátborzongató, mikor mindenkinek fel kellett venni a mentőövet, és felsorakozni a számára kijelölt mentőcsolnak elé! Én a 18. számú mentőcsolnakba kerültem 60-ad magammal. De szerencsére nem volt rá szükség. A megérkezés előtt való estén ünnepi vacsora volt és a vendégek ekkor adtak borravalót a pincéreknek, meg a személyzetnek. Nekem 3 dollár és 25 cent volt minden vagyonom, és bizony én adtam a legkevesebbet, mégis csak a 25 cent maradt a zsebemben. De hát reméltem, hogy fog várni, vagy váratni Vincze Károly. 31-én már hajnalban, kb. otthoni déli 12 órakor fenn voltam, hogy lássam az ígéret földjét. Gibraltártól kezdve minden nap 25 órából áll a hajón. Úgy hogy amikor New Yorkban reggel hat óra van, akkor odahaza déli 12. Itt most du. 4 óra van épen, és odahaza ugyanekkor esti 10 óra. Alighogy elhagytuk az első szigeteket, már megjelentek a hajón az amerikai hivatalnokok. Ekkor bezavartak bennünket egy nagy ebédlőterembe és megkezdődött az inkvizíció. Ez január 31-én reggel 8 órakor volt. Számomra ez volt eddigi életemben a legnehezebb nap. New Yorkból már nem sokat láthattam. Csak azt, hogy a ködből tornyosulnak elő a felhőkarcolók, meg elől a szabadságszobor virít, aztán a fejünk felett kering vagy 6 repülőgép, meg körülöttünk a tengerben harangoznak az útmutató bólyák. Ezek is igen érdekesek. Valami üres vashordó van a tengerben, ami egy kis érc tornyocskán végződik. És valahányszor a hullám megmozdítja őket kongatnak; a kistoronyban meg kigyúl — meg elalszik a 72
