Sárospataki Füzetek 8. (2004)
2004 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Frank Sawyer: Keresztyén politikai etika Augustinus Luther, Kálvin és Kuyper
Frank Sanyer hogy természetesen sokféle változata van ezeknek a nézeteknek, és ritkán fordul az elő, hogy valaki tisztán az egyik nézetet vallja, hiszen a pillanatnyi politikai helyzet és kérdés állandóan folyamatosan változik. A kettő viszonyának bonyolultsága a Niebuhr tárgyalta nézetekre emlékeztetnek.2 Az ősegyház politikai helyzetét a Római Birodalomban a tolerancia és az üldözés váltakozása jellemezte. így mondhatta Tertullianus (c.160-225), hogy' „a mártírok vére az egyház magvetése”.3 Constantinus uralomra kerülésével ez megváltozott. A Milánói Ediktum (313) szabadságot biztosított minden vallásnak. A gyors krisztinalizálódás hamarosan az egyház és állam „corpus christianuni’ keveredésének kialakulásához vezetett. Constantinus a vasárnapot nyilvánította a nyugalom és istentisztelet napjává. 327-ben Bizáncba helyzete át székhelyét, amit azután Nova Roma-nak nevezett el (ez a későbbi Konstantinápoly), annak érdekében, hogy' megpróbálja egyesíteni nyugatot és keletet. Constantinus után az egyház hatalmas intézménnyé vált világi hatalommal és vagyonnal a kezében. Az egyik probléma a névleges tagság volt. I. Theodosius 381-ben kijelentette, hogy a tévtanítók nem tarthatnak összejöveteleket. Ha tehát egy társadalomban mindenkitől elvárják, hogy keresztyén legyen, mi a keresztyénség jelentése? Kierkegaard később azt mondja majd, hogy könnyebb keresztyénné lenni annak, aki pogány társadalomba születik bele, mint annak, aki keresztyén társadalomban születik. Az ősegyházban a Krisztus követés mártíromságot és halált jelenthetett. Később a Krisztus követés azt jelentette, hogy az illető jó állampolgár. Ez lett normává több évszázadra. Bizánc egyik jellegzetessége, hogy az állam uralkodott a keleti ortodox egyház fölött. Egyháztörténelem órákról bizonyára emlékszünk arra, hogy ezt nevezzük „cezaropapizmusnak”. Nyugaton sokkal erősebb volt az az elképzelés, hogy a lelki vezetők prófétai kritikát gyakoroljanak a politikai uralkodókkal szemben. A pápák koronázták meg a királyokat, és engedelmességet követeltek meg a római katolikus egyház lelki vezetése iránt. Ez egyfajta „teokrácia”. Douma azonban emlékeztet bennünket arra, hogy a teokrácia jelölést többféleképpen is használhatjuk: utalhat az egyház uralmára egy keresztyén országon belül, vagy utalhat Isten Igéjének uralmára, mely szintén megreformálja a politikát, amikor Isten törvénye a szívünkbe van írva.4 Ilyenkor azonban jobb „teonómiáról” beszélni. Bármilyen formát öltött is a teokratikus irány, egyértelműen jelent volt a keresztyén történelem hosszú évszázadain keresztül, sokszor egyfajta egyházuralomként (ekkléziokrácia). A protestáns reformáció után az egyház központi szerepe több egyházi felekezet között oszlott meg. A társadalmi intézmények szaporodása anakronisztikussá tette a pusztán az állam (kormány) és egyház fogalmaiban való gondolkodást. Ma más szerveze2 H. Richard Niebuhr, Christ and Culture (New York: Harper and Row, 1951). 3 Michael Collins and Matthew A. Price, The Story of Christianity — A Celebration of 2,000 Years of Faith (London: 1999). 4 Douma, 13-25. 42
