Sárospataki Füzetek 7. (2003)

2003 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Novák István: Egyháztársadalmunk - Kísérlet egyfajta egyházszociológiai "látlelet" felvételére

oá Sárospataki Füzetek 2003/1 so

ténylegesen hozzájárul. Egyébként hagyománynak és szokásnak itt aligha van szerepe, hiszen e réteg egyházhoz kötődését éppen a kapcsolat „saját módon vallásos” jellege akadályozza.

Hagyomány és szokás társadalmat formáló ereje egyháztársadalmunk számos, itt fel nem sorolható sok más tényezőjében is megmutatkozik. Korántsem mindig a Lélek indíttatásától fűtötten, sokkal inkább magának a hagyománynak és a szokásnak sajátos formalitásához igazodva. Ilyen lehet — sok egyéb között — az egyes szertartások - mint keresztelés, bérmálás, konfirmáció, esküvő, temetés — revelatív megélése, vagy az adakozás hagyományosságához kötődés. Mindezek az egyháztársadalom valamiféle egységére utalnak ugyan, ám mögöttük a valóságos hitbeli meggyőződés sok-sok esetben hiányzik. A kép tehát itt is megosztott, mint a történelem és a kultúra területén.

5. A gazdálkodás mint társadalmat formáló tényező első pillanatra azt láttatja, hogy egyetemes jellegű, tehát olyan faktor, amely mind az egyházi, mind a világi társadalomban azonos és elháríthatadan hatásokkal működik. Helytállóságát nyilvánvalóan az látszik igazolni, hogy mindkét társadalmi együttes életének gazdasági adottságai azonos anyagi viszonyok alapozzák: ugyanegy gazdálkodási szféra előnyeit- hátrányait viselik. Valójában azonban legkevésbé sem ilyen módon és hatásokkal. Mert amíg a világi társadalom gazdálkodásában és gazdaságában mind a megélhetést, mind a vagyonszerzést sajátos, ám fölöttébb jellemző farkastörvények — „aki bírja, marja” — irányítják, addig az egyháztársadalom — közelebbről annak „hívő: hitvalló” rétege — a mindennapoknak ezt a — szemléletében is elháríthatadan és szükségképpeni — cselekvőségét bizonyos evangéliumi alapozással gyakorolja. A sáfárság szemléletével. Az adomány, a felhasználás és az elszámolás felelősségének súlya alatt.

A sáfárságnak ez az attitűdje elsősorban azzal az evangéliumi kérdéssel találkozik: „mid van, amit nem kaptál volna?”1 Az ehhez kapcsolódó felismerés nyomán kialakított válaszból pedig értelemszerűen következik, hogy ennek az adománynak felhasználása és ez utóbbival összefüggő elszámolás mind az egyén, mind a közösség számára elháríthatadan feladat.

1 lKorintus 4,7.

80 69 08