Sárospataki Füzetek 7. (2003)
2003 / 2. szám - TANULMÁNYOK - John Courtney Murray: A jelenkori probléma: Isten halála
A JELENKORI PROBLÉMA: ISTEN HALÁLA san érzéseket értem. Ez lényegében a drámai fantázia és érzelem világa, melyek azonban az ideák közvetítőiként szolgálnak. Új istentelen emberünk ebben az értelemben lakja a színházat, miután maga megteremtett azt. Ennek a megteremtése az ő célkitűzése, amit legfőképpen a művészet eszközei által valósít meg — a regénnyel, vagy inkább a színdarabbal (amiben már benne van a neve: a „képtelenség színháza”), festészettel, szobrászattal, sőt még az előadó művészetek segítségével is. O nem filozófus a szó magasztos klasszikus értelmében, de még a szó szűkebb modern értelemben sem. Egyáltalán nem érdekli a metafizika vagy az episztemológia, amely egykor szövetségese volt, de mára már ellensége lett a metafizikának. Hivatása a fenomenológia, az „ember helyzetének” a leírása. Szeretne továbbmenni az etika felé, de mind eddig még nem sikerült neki egy olyan etikát megalkotnia, amely különbözne a „szituációs etikától”, ami valójában nem is etika. Mindenesetre nem fog elmenni az antropológia felé, ha ez alatt azt a tudományt értjük, amely az ember természetével foglalkozik. Az a kiindulási feltétele, hogy az embernek nincs természete, az ember nem egy lényeg. Az ember csak jelenlét, egyfajta folyamat, vagy ha a szónak némileg az eredeti héber értelmét vesszük, akkor egy létezés, egy folyamatos „kiállás”, egy valóságos „otdét a pillanatban” cselekvőén és szabadon. A Színház istentelen emberének a szándéka nem az, mint elődjének az Akadémia emberének, azaz, hogy a világot Isten nélkül értse meg és magyarázza. Számára a világ abszurd. Még kevésbé szándékozik megváltoztatni ezt a világot, mivel az bármilyen változtatás ellenére is abszurd marad. Célkitűzése mindössze annyi, hogy ez az istentelen világ „létezzen” (a létezzen szót így kellene írnom: lét-ezzen, azért hogy kihangsúlyozzam a tranzitív jelentését). Még pontosabban az a célkitűzése, hogy ő maga „létezzen”, az ember, aki istentelen akar lenni egy olyan világban, amit istentelennek lát, mivel azzal a szándékkal tekint rá, hogy annak is istentelennek kell lennie, mint neki magának. Isten távollétét akarja. A következőkben megkísérlem felvázolni a posztmodern ateizmus két tipikus formájának a jellegzetességeit. Először azokat a jellemzőket sorakoztatom fel, amelyek — számos különbözőségük ellenére — meg vannak mindkét posztmodern istentelen embertípusban. Azután pedig külön- külön szólok sajátosságaikról. Hat olyan vonás van, amely a Forradalom emberére és a Színház emberére is jellemző. Ezt a két embertípust ezek a jellemvonások külön- külön és együttesen is egy sajátos korszakhoz — vagy a lélek egyfajta közegéhez — sorolják, amely nem modern, bár bizonyos folytonosságot mutat a modernitással. Először is ennek a két embertípusnak közös a problémája. Fentebb már említettem, hogy a héber és a keresztyén meggyőződés (Isten-és-a világ) két kérdést vet fel. A modern gondolkodást elsősorban a metafizikai probléma, melyet a középkori gondolkodás egy filozófiai jellegű állí109
