Sárospataki Füzetek 7. (2003)
2003 / 2. szám - TANULMÁNYOK - John Courtney Murray: A jelenkori probléma: Isten halála
John Courtney Murray tássá és megoldássá alakított át, foglalko2tatta. Ez a Teremtő és a teremtmény egyidejű létezésének és együtt munkálkodásának a problémája volt. A második probléma, amely mindig is elkeseredett figyelmet vont maga után, most került előtérbe különféle történelmi és elméleti okokból, mely okok fölött most nem időzhetünk. Ez pedig az erkölcsi probléma. Ha Isten van, és ha O az aki, vagyis nem csak a Teremtő, hanem a Mindenható is, akkor hogy lehet a világ ilyen amilyen, egy sokféle gonoszsággal teli hely, az emberi szenvedés arénája? Nincs olyan ember, aki kikerülhetné ezt a kérdést. Próbaként áll ez a kérdés minden ember előtt, ahogyan próbaként állt az Izraeliták előtt is Massában és Meribában a sivatagi szomjúság gyötrelmei közepette. Nem az emberi értelem próbája ez, mert - a metafizikai problémától eltérően, amely enged valamiféle filozófiai megoldást — a gonosz problematikája teljesen fölötte áll a filozófiának. Az ember szabadsága van próba elé állítva. A kísértés az, hogy a gonosz megtagadásával, aminek a jelenléte oly félelmetesen valóságos, az ember megtagadja Istennek, mint a világban jelen lévő jóságos és gondoskodó úrnak a valóságát is. Az ember itt nem filozófiai, hanem történelmi-egzisztenciális jellegű kérdésekkel szembesül: „Hol van az én Istenem? O az élő Isten vagy sem?” Ez az a probléma, amivel a Forradalom és a Színház embere szembe találja magát, mindegyik a saját módján és hangnemében. Másodszor, és következésképpen, mindkét embertípus elfogadja a halott Isten mítoszát. Érdekes lenne megtudni, hogy Nietzsche pontosan miért is jelentette be azt, amit ő „szörnyű hírnek” nevezett, és hogy pontosan mit értett ez alatt a hír alatt: „Ez az öreg Isten már tényleg nem él, teljességgel halott” (ezt mondja számos hasonló írása közül az egyikben, ez éppen az Also sprach Zarathustra c. művéből való). Mindenesetre ez a mítosz nem a modern kor újítása. Azokban az időkben az emberek megelégedtek azzal, ha — a racionalitás kényelmes látszata alatt — azt mondták, hogy Isten nem létezik, azaz létezése nem az értelem igazsága, és ezért egyáltalán nem volt soha igaz csak egy fantázia. Az értelem univerzuma, amely az ember döntő univerzuma, megvan nélküle. Ezzel ellentétben a fenti mítosz egy történelmi tényt hirdet, egy változást az események egész folyásában, egy új irányt az ember sorsának tekintetében. Ezért ez a mítosz szenvedéllyel teli, legyen az lángoló düh, jeges kétségbeesés, vagy önfeledt örvendezés. Ezért az egy döntésre való felhívás is. Bármit is mondjon vagy ne mondjon az értelem és a hit Isten létezéséről, a helyzet az, hogy ő eltávozott a történelemből, a történelem pedig az ember döntő univerzuma, a cselekvés arénája. Mítoszában Nietzsche tudatosan teszi fel félelmetes határozottsággal azt a kérdést, amit a modern kornak sikerült kikerülnie, bár ezt rosszhiszeműségből tette. Mondhatjuk azt — ha másért nem is, csak mert az emberek ezt mondják — hogy a világnak nincs szüksége egy Teremtőre ahhoz, hogy megmagyarázza önmagát, azt azonban nem mondhatjuk — mert senki sem meri mondani — hogy a világnak nincs 110