Sárospataki Füzetek 7. (2003)
2003 / 2. szám - TANULMÁNYOK - John Courtney Murray: A jelenkori probléma: Isten halála
John Courtney Murray az Istent nem ismerő népeknek nincs olyan alapelvük, amely spirituális létezésüket vezérelné. Mint nép a nem létezés állapotában vannak. Nincs értelmük, állapotuk abszurditás. Ezt az állapotot a Biblia a sötétség szimbólumával ábrázolja: az istentelen népek „sötétségben és a halál árnyékában lakoznak” (Luk 1:79). Az újszövetségi textus két ézsaiási gondolat összeolvasztása, az egyik a sötétség képe (a nemlét szimbóluma), a másik pedig egy várbörtöné (a fogság szimbóluma). A Két Népnek ez a bibliai témája mélyen egzisztenciális, ennek a manapság oly sokat eltorzított szónak az igazi értelmében. Ugyanakkor azonban meglehetősen idegen is a ma minket körülvevő vallásos érzékenységtől. Ahogy talán az ahhoz kapcsolódó és az azt tápláló további bibliai feltételezések is. Először is, az egy, élő és hűséges Istent nem ismerni egyet jelent a bálványimádással. Az élesen elkülönülő alternatívák között nincs középút. Nincs helye például a modern kor által kitalált harmadik lehetőségnek — egy kifinomult vagy kevésbé kifinomult agnoszti- cizmusnak, egy művelt vagy kevésbé művelt szkepticizmusnak. Másodszor, a bálványimádás egyet jelent az ateizmussal. A Biblia prófétái nem mutatnak gyengéd hajlandóságot arra, hogy megkeressék azt a hitet, amely a hitedenségben implicit módon benne lehet, a vallástalanok magamutogató vallásosságával sem áll szándékukban szimpatizálni, és azt sem hajlandóak mondani a ma emberével együtt, hogy nincsenek ateisták, csak bálványimádók. Ugyanis a Szentírás számára a bálványimádó jelenti az ateistát, és kész. Ebből a két alapfeltevésből tehát megint csak arra a következtetésre jutunk, hogy a bálványimádók az abszurditás állapotában vannak. A Kr. e. 8. századtól kezdve a próféták két lépésben dolgozták ki ezt a következtetést. Először is, a népek minden bálványa - legyen az természeti erő, természeti jelenség, vagy emberalkotta dolog — „semmiség”, és minden amit tesznek az „nulla” (Ezs 41: 24). A héber gondolkodás szerint ezeknek nincs létük, azaz nincs aktív létük, nincs hatalmuk arra, hogy megmentsenek. Mint istenek egyszerűen nincsenek is jelen. Nullák, ürességek, abszurditások. Másodszor, a bálványok imádata az imádót is semmivé teszi. „Hozzájuk hasonlók lesznek készítőik”, mondja a zsoltáros, „és mindazok, akik bennük bíznak” (Zsolt 115:8). A bálványimádó népek maguk is olyanokká lesznek mint bálványaik: tehetedenség, üresség, nemlét jellemzi őket. Vannak, és még sincsenek, ami abszurd. A földön lakoznak, de az ürességben élnek. Hiányzik belőlük az emberi lényeg, amely az Isten ismerete. Ok, ha úgy tetszik, az „üres emberek”, akikről Eliot beszél. Ezsaiás szavaival pedig, az ilyen ember „hamuban gyönyörködik” (44:20), akiben nincs több szilárdság vagy összetartó erő mint egy marék porban. Sőt, bálványimádásukra mentségként még azt sem hozhatják fel, hogy ők csak annyira közömbösek az egy, igaz Isten iránt, mint egy távoli kontinens iránt, ahol még senki sem járt közülük. Sok-sok textus helyett hadd 94
