Sárospataki Füzetek 7. (2003)

2003 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Sawyer Frank: Csillagnézőben - theologia naturalis a magyar költészetben

Frank Sawyer Fordította: Kacsok Gabriella

CSILLAGNÉZŐBEN — theologia naturalis a magyar költészetben —

A költészetet tekinthetjük úgy, mint nyelvvel való kísérletezést, játékos beszédet, mely egyben az éneklés alapja is. A költők gyakran elbeszélők, de az is előfordul, hogy filozofálnak vagy költői módon kutatják a dolgok értelmét. Ady Endre (1877-1919) írta A% eltévedt lovas (1914) című versében:

Vak ügetését hallani eltévedt, hajdani lovasnak, volt erdők és ó-nádasok láncolt lelkei riadoznak.

A vers folytatása a vad, kietlen és ködös erdőben való átkelésről szól. A költő nem magyarázza meg, mit is jelent ez pontosan. Jelentheti azt, hogy ilyen Magyarország története. Jelentheti azt, hogy ilyen az emberi létezés. A vak lovas lehet a sors, vagy lehetünk mi, akik az élet értelmét keressük. A vers utalhat az 1914-es helyzetre - az első világháborúra -, de jelentheti azt is, hogy a történelem olyan, mint egy körkörös átutazás az erdőn. Emlékeztethet bennünket Ferenczy Károly A háromkirályok (1898) című festményére, mely sötét erdőben utazókat ábrázol. Talán éppen a fény felé igyekeznek — a betlehemi csillagot követve. Az is lehet, hogy már hazafelé tartanak, ahogyan T. S. Eliot írja A háromkirályok utalása című versében: vissza a régi függelembe, mely többé már nem ad megnyugvást.

Sok költemény az élet értelmének kereséséről szól, kérdőre vonja a sorsot, megkérdőjelezi az élet örömeit és szenvedéseit, vagy valamiféle végtelent keres, melyet gyakran nevez istenkeresésnek is. Ebben az írásban szeretném megemlíteni a magyar költészet néhány olyan darabját, melyek a csillagokat szemlélik és az élet értelmét keresik. Vizsgálódásom során bizonyos alapvető teológiai kiindulópontot is előtérbe helyeztem. Léteznek természetesen nagyon ősi asztrológiai hagyományok is, a Biblia azonban már az elején figyelmeztet, hogy a csillagok még nem az egész történet. Tudnunk kell a csillagok Teremtőjéről is. Isten azonban időnként úgy beszél hozzánk, hogy a csillagokra utal — például amikor azt mondta Ábrahámnak, hogy utódokkal áldja meg és olyan nagy néppé teszi, aminek száma annyi mint a csillagoké (lMóz 15:1-6). Szembeszökő ebben a Szentírás részben, hogy miután Ábrám feltekintett a csillagokra, „hitt az Úrnak, aki ezért igaznak fogadta el őt.” Összekapcsoltuk tehát a csillagos égbolt kémlelését és a „hit általi megigazulást”, mely az Istenhez való viszonyunk egyik legjelentősebb teológiai felfogása. Jóllehet, általá7