Sárospataki Füzetek 6. (2002)
2002 / 1. szám - MÚLTUNK - Horváth Barna: Pályánk emlékezete VIII. - Utazni kell!
Horváth Barna ugyan senkinek, még egymásnak se mondtuk, elég volt azt figyelni, hogy határsávban vagyunk-e még, ahová belépési engedélyt kellett kérni. 1965 nyarán volt ez, amikor második fiúnk született, és amikor karácsony előtt leárazott Pannónia motort tudtunk vásárolni. El is jutottunk az előhatárhoz, ahol lépten-nyomon igazoltattak és semmi nem látszott még a vasfüggönyből. Ketten ültünk a nagymotoron és erősen figyeltük, hogy szűnik-e majd szabadságérzetünk, vagy látunk-e valami drótakadályt. Egyszeriben egy kaszárnya udvaron találtuk magunkat, ahol még a fehér igazolványunkra se voltak kiváncsiak. Folyamatos haladással Szombathely és Zalaegerszeg környékéről is valami képet kaptunk. Sejtelmünk se lehetett arról, hogy 2 évtized múltán fiaink fognak itt katonáskodni: Adám Szombathelyen a Garasin laktanyában, Barnabás pedig Zalaegerszegen. Jövök majd látogatni őket kocsival, éjszaka keresztül az országon, hogy reggeli kapunyitásra már ott legyek. Ott is voltam, mert elképzeltem, hogy milyen borzasztó lehet, ha valakinek nem jön látogatója a seregben. Amerre néz, mindenütt csirkecombot, meg fasírtot falnak, és felhangolt lelkiállapotban tárgyalják a világ sorát. Hát hogy lehetne egy apának ebből kimaradni, még ha oda-vissza 800 km-t kell is autóznia. De egy másik kérdés is feltehető: Miféle rendszer az, ami az idegen- ségre alapozza állóképességét. Köztudott volt, hogy fiainkat az ország legtávolibb pontjára vitték katonának. A TSZ szervezés idején városról hoztak a falvakba "megbízható" kádereket, idegeneket, akiket nem zavart az, hogy családokat tesznek tönkre, és tragédiákat fakasztanak. Osztályidegen, kulák, reakciós, klerikális, kitelepített vagy egyéb volt itt a lakosság nagyobb része, akikre rá lehetett szabadítani a bőrkabátos kádereket, akik "se rokona, se ismerőse" nem voltak senkinek. Eltelik majd húsz év, és fiaink felesküsznek egy olyan rendszer hűségére és védelmére, amiért kár lenne egy újat is mozdítani. Érdekes, hogy a lakosság a katonai esküt mégis komolyan vette. Nem az állam felől nézte a dolgot, hanem saját gyermeke felől. A szülői érzés politikamentes és jóhiszemű. Nem feltételez rosszat a gyermek feletteseiről, inkább parancsnoki jóindulatukba ajánlja őket. Az eskütétel napján jól begyakorolt díszlépéssel vonulnak el fiaink gépesített pózban a titkon könnyet is ejtő anyák előtt, a menyasszony-jelöltek lelkesen integetnek és a civil oldalon egymondatos imádság sóhaja hallik: "Csak háború ne legyen!" 76
