Sárospataki Füzetek 5. (2001)
2001 / 2. szám - TANULMÁNY - Sawyer Frank: Benedict Spinoza (1632-1677) (Ford.: Füst-Molnár Szilveszter)
Benedict Spinoza logikusan érvelhetünk az örökkévaló isteni kiindulópont mellett, amit örökkévaló létezéséből adódóan nem is biztos, hogy jó kezdetként szemlélnünk. A szavak itt analógiák. Nehéz tagadni az ilyen vitákban, hogy a kiindulási pont esetleg dualisztikus, fény és árnyék, jó és rossz (tökéletesség hiánya) egy létezésen belül található meg. A dualista szemlélet előnye, hogy egyenlő mértékben tud magyarázatot adni a világban lévő jóra és rosszra. A teológia elsősorban teológiai, nem pedig logikai alapokon utasítja el a dualizmust. Spinoza istene magában hordozza a végest és végtelent. Isten a természet, ami teremtetett (natura naturatn) és egyben a teremtő természet is (natura naturans). Ez az Isten teljesen szabad, független és abszolút. Ebben a szemléletben Isten nem a transzcendens „más", hanem sokkal inkább a természet istene, még ha végtelen kategóriákat is ölt. Mindaz, amit tudunk és tapasztalunk, része az Egynek. Végeredményben Spinoza ontológiai érvelését nem csak arra használja, hogy bebizonyítsa legalább egy dolog létezését (isteni szubsztancia), hanem arra is, hogy az Egy létezésén keresztül bebizonyítsa mindennek a létezését. Spinoza a szabadság kérdésének vizsgálatakor egy absztrakt determinizmusról beszél, melynek lényege, hogy a determinizmus ellenére is lehetőséget lát a szabad választásra. Az elme szabadsága mellett érvel, melynek racionális érdeklődéssel kell uralnia az érzelmeinket. így ír erről: „Csak a szabad ember lehet igazán nagyszerűvé másoknak is."9 Hangsúlyozza továbbá a lelkiismeret szabadságát. Fel kell szabadítanunk magunkat az érzelmeink uralma alól, hogy megtaláljuk a megértés szabadságát és Isten szeretetét. Ugyanígy kell megtalálni a természet legtisztább, legalapvetőbb céljait és értelmét is. A filozófia (racionalitás) és vallás (Isten szeretete) különböző útjai ugyanahhoz a célhoz érkeznek el. Az Egy szubsztanciája, a természet, Isten és az Egész az, ami mindent determinál, nekünk azonban az a felelősségünk, hogy a jót és igazat keressük, ami .azonos a racionálissal és morálissal. Az Egy adja a végső harmóniát isteni természeténél fogva. Az etikai fejlődés mindig az intellektualitás és szeretet függvénye. Az elméé az elsőbbség, nem pedig az akaraté. „Valóban az elmének hatalma van az érzelmek felett, és azonkívül az értelem sokkal kevésbé van az érzelmek alá rendelve, hiszen mindazt, amire szükségünk van, az eszünkkel értjük meg."10 Nekünk mindent a sub specie aeternitatis (az örökkévalóság távlatában) kell szemlélnünk. El kell kerülnünk, 9 Spinoza, ibid, p.369. 10 Spinoza ibid, p.385. 77