Sárospataki Füzetek 4. (2000)
2000 / 2. szám - MEMOÁR - Dr. Horváth Barna: Pályánk emlékezete VII.
PÁLYÁNK EMLÉKEZETE VII. hangosabb szóváltásból, hogy közérzeti válság van: el kellene költözni valahová, városibb helyre, talán vissza Pestre, vagy legalább Szerencsre. Erre mindig készültek vagy húsz éven át, de nem tudták megvalósítani. Idők múltán kimerült a betegségi „hitelkeret” is. A doktor nem vette komolyan a panaszkodást. Ha megkérdezte: „Hogy van?”, ezzel beindult a közérzeti jelentés részletezetten. A doktor nyilván megelégelte a laikus panaszkodó siralmait és kibökte amit gondolt: „Maga szerencsétlen”. Ez aztán gyakran idézett szállóigévé vált és mindig mosolyt fakasztott, különösen amikor hallottuk, hogy orvosunk morfinista lett és úton-útfélen, még a patak parton is „belövi” magái. Panaszkodó anyám bó'ven túlélte háziorvosát és depressziós rossz hangulatát varázsszóként oszlatta el az orvosi idézet. Ebből láthattuk, hogy olykor egy mondat is elég a felderüléshez és a jó orvos még halála után is tud gyógyítani.- Képzeld: mondom neki, hogy köhögök így meg úgy. És mit mond?- Annak örüljön, hogy köhög. Akik a Nyulászók alatt vannak, már nem köhögnek. Ezzel a temetőre gondolt helyileg. Nem készültünk még oda, egyszer mégis komolyabb betegség próbálta meg a családot. Apánk egyszer nagy hidegrázással jött haza valahonnan és egyéb tünetei is voltak. Mentő vitte el és hamarosan kiderült, hogy tífusz-gyanús. Miskolcon kezelték, minket pedig „házi-őrizet”-ben tartottak; a kaput lezárták és hatósági személy gondoskodott a szükséges élelmiszerek beszerzéséről. Iskolakezdő korban lehettem és tetszett nekem, hogy történik valami rendkívüli az egyébként ingerszegény környezetünkben. Be vagyunk zárva - mondta a mama és forróvizes, lúgos mosásokkal igyekezett mindet fertőtleníteni. Ekkor láttam őt legaktívabbnak. Pár hét múlva hazajött betegünk és kiderült, hogy az egész csak vaklárma volt. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy nem nagy bizalmat kaptak nálunk az orvosok. Igaz hál’Istennek, hogy nem is nagyon foglalkoztattuk őket. Hatvan évig egyszer voltam gyengélkedőben, az is a pataki diákkórház volt. Ott működött a „Nénike”, aki a szigorú rendtartás szövegeit hadarva mondta el és kuncogást fakasztott a szövegeivel. „JOBBRAVÉCÉBALRAKAPCSOL” — mondta naponta többször is, Jakó doktor úr pedig megmondta, hogy hány napot szentelhetünk az olykor mesterséges lázkeltéssel is előhívott jelbetegségeknek. Emlékszem, hogy jó volt betegnek lenni. Akkor olvastam Alekszej Tolsztoj Golgotha című művét és felmerült az a gondolat, hogy a.párnapos ágyhozkötöttség valami jótékony alámerülést tesz 147
