Sárospataki Füzetek 4. (2000)

2000 / 2. szám - MEMOÁR - Dr. Horváth Barna: Pályánk emlékezete VII.

Dr. Horváth Barna

ban gyerekeskedni, hogy a szókimondás vagy megírás egyszer majd igazi hivatássá emelkedik. A Mádhoz közeli Monokról indult Kossuth Lajos ceglédi beszéde képben is előttem volt. De a Prügyról indult Móricz Zsigmond is lehetett példa arra, hogy a vidéki jelentéktelenség világából Nyilas Misik indulnak az egész nép jobb jövendőjének szolgálatára. Nem volt még ismerős a nacionalizmus hamis vádja és gyanítani se lehetett, hogy lesznek majd olyan polgártársak, akik a hazát kirabló ellenséggel szövetkezve, idegen érdekek zsoldjába állnak, a megszállóktól kérnek segítséget és saját népük fiaira fognak lövetni azért, hogy kisebbségként is hatalmon maradhassanak. A fordulat éve, 1948 után egyre nyilvánvalóbb lett, hogy nem csak az egyén lehet szerencsétlen, hanem a nemzet is, „az istenadta nép”, amely nincs felvértezve a politika huncutságai ellen. Ekkoriban kezdtük megszokni, hogy az embernek a szájára is vigyázni kell és csak zárt ajtók mögött lehet őszintén véleményt nyilvánítani. De amikor a vezetékes néprádiót betelepítették, az a gyanú is felmerült, hogy talán oda-vissza közvetít és csak az a biztos, amit mutogatással is ki lehet fejezni.

Azt viszont nem tiltotta senki, hogy valaki a nyilallásait panaszolja. A doktor néha megfordult nálunk, de ritka eset volt, hogy valamit tehetett is értünk. Panasz volt ugyan mindig kéznél, főleg édesanyám részéről, aki gyakori „rossz közérzetét” valami betegség előjelének tekintette. Vizsgálatokon is átesett, de az eredmény csak ilyesmi volt: vérszegénység, gyomorsüllyedés, ma már alig használatos szavak. Már-már arra gondolhattunk, hogy ő a képzelt beteg, aki az életformából eredő válságérzetét fordítja folyamatosan a betegségek nyelvére. Gyakran láttam őt a sparherdnél állva, sírdogálva rántást kavarni. Ha megkérdeztem, hogy miért sír, legtöbbször az volt a válasz, hogy „te még nem érted ezt kisfiam, nem tudod még, hogy mi az élet...”. Most, így visszagondolva, valóban nem tudtam, és meglepően keveset tudtam meg tőle, mert nagy szemérmességgel elhallgatta könnyes lázadásait. Talán az volt a baj, hogy a fővároshoz szokott és már valami önállóságot is próbált fiatalasszony falusi magányra ítéltetett. Nem volt barátnője, a nagy családból senki nem volt közelben és a falusi rokonok nyelvét sohasem tanulta meg. A házi pénztárt nem ő kezelte és erős központi irányítás érvényesült apánk részéről, aki napjai nagy részét a szőlőben töltötte. O nem járt ki szőlőt művelni, de még megnézni sem. O a házi tűzhelyt őrizte, de azt szószerint. Olyan rántott csirkét, zöldborsólevest, kacsamájat soha sehol nem ettem, mint amilyeneket ő készített. Viták aránylag ritkán voltak és az derült ki a

146