Sárospataki Füzetek 4. (2000)

2000 / 2. szám - MEMOÁR - Dr. Horváth Barna: Pályánk emlékezete VII.

Dr Horváth Barna

PÁLYÁNK EMLÉKEZETE VII.

„Maga szerencsétlen”

Ez volt a szavajárása orvosunknak, akit háziorvosnak is nevezhettünk, mert pácienseire akkor is benézett, ha nem hívták. Uton- útfélen megkérdezte: „Hogy van?” Ezzel megnyitotta a panaszcsapot, mert tudta, hogy fél egészség, ha valaki elmondhatja: „itt fáj, meg ott fáj.” Szeretnek az emberek panaszkodni. Valósínű, hogy másoknak is felmerülnek a gyermekkorból olyan gyászruhás nénikék, Emma nénik és Irma nénik, akiknek foglalt helyük volt a konyhában, és rendszeresen odajártak sírdogálni. Korán felfigyeltem erre a jelenségre, de még nem tudhattam, hogy a megvigasz- talódás igénye el fog kísérni egész pályafutásomon. Elvégre vigasztalás fiának, Barnabásnak kereszteltek az utóbb már a Gorkij- fasorinak nevezett templomban. Meg kell majd nézni az anyakönyvben, hogy Szabó Imre esperes volt-e a keresztelő lelkész, ahogy sejtem. Tetszene az a gondolat, hogy az ő áldásával indulhattam az életre, amiben - nomen est omen - nekem az a rész adatott, hogy mindig vigasztaljak, jóllehet ösztönösen óvakodom az ellágyulásoktól.

Mégis elmondható, hogy valami túlérzékenységet örököltem szüleimtől két oldalról is. Lehet, hogy ezt az örökséget említeni se illik, mégis kell, mert sokáig úgy hittem, hogy ez az érzékenység lesz a belépő az irodalom és a költészet világába. Ma már tudom, hogy nem elég az örökölt érzékenység az alkotáshoz, mégis nélkülözhetetlen, mert a valóság „égi mását” csak ilyesféle hullámhosszokon lehet érzékelni. Először mindig vételezni kell mások bánatá-f ból, aztán hagyni, hogy elkeveredjék a sajátunkéval és kezdjen el áradni, mint a Jeremiás siralmai, vagy mint az Ó-magyar Mária siralom. A Sión romlására tekintve írta egykor Jeremiás: „Ezek miatt sírok én, szemem könnybe lábadt, mert messze van vigasztalóm, aki engem föléleszthetne.” (Sir. l:16/a) Petőfi honszeretet- ének és szabadság-imádatának hatására korán kialakult az a nézetem, hogy vigasztalásra szorult nép vagyunk és az írástudók felelőssége az, ami Ezsaiásig visszavezethető és az egyéni siralmakból is összegezhetően adódik, mint feladat: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek” (40:1). Jó volt abban a tudat 145