Sárospataki Füzetek 4. (2000)

2000 / 2. szám - TANULMÁNY - Pásztor-Kupán István: Kicsoda az "Aki tegnap és ma és mindörökké ugyanaz?"

Pásztori-Kupán István

és megmutatkozik a magára vett és megdicsőült emberi természetben, természettel és természet által Krisztusban [...] ebből pedig az következik, hogy [Krisztus] a magára vett emberi természet szerint és természettel jelen lehet és jelen is van ott, ahol ő akarja.16

A kissé Apollinariszra és a szélsőséges kürilliánusokra emlékeztető' tanítás nehézségei ismét a szenvedés, fejló'dés, táplálkozás stb. kérdésénél érezhetők. Ezt a dilemmát a Formula Concordiae az alexandriai kenotikus krisztológia átvételével próbálja kikerülni:

Ezt a fenséget a személyes egyesülés után mindig bírta, és mégis megfosztotta magát attól a megaláztatás állapotában, és ez okból valóban növekedett stb. [...] úgyhogy ezt a fenséget nem mindenkor mutatta meg, hanem csak amikor neki tetszett [...] feltámadása után teljesen letette a szolgai formát, de nem a természetét [...] és most, mint ember [is] mindent tud, mindenre képes, minden teremtmény számára jelenvaló és minden [...] a kezében van.17

Az alexandriai és különösen a lutheri tanítás a communicatio idiomatum értelmezésében odáig ment, hogy Krisztus isteni és emberi természetének tulajdonságait kicserélhetőknek gondolta. Itt a hiba az, hogy nem a tulajdonságok felcseréléséről, hanem azok közössé tételéről (KOtvcoTtoiTjGlD) van szó, azaz nem egymásnak, hanem az egy személynek adja át mindkét természet a maga tulajdonságait, anélkül azonban, hogy Krisztus közben valamiféle „harmadik tényezővé” (tertium quid) válna. Ezt még Kürillosz is így tanította, s habár Luther úgy vélte, hogy helyes úton jár, mégis meg kell jegyeznünk, hogy nagyot tévedett a Krisztus testi mindenütt jelenvalóságának hangoztatásával. A communicatio idiomatum gondolatához pedig csupán annyit kell még fűznünk, hogy ezt az elvet az egyetemes egyház történetében egyetlen zsinat sem szentesítette, sehol nem vették fel a fides recta elemei közé: A helvét reformátorok - Kálvin és Buliinger - nem krisztológiai alapelvként, hanem a Szentlélek bibliai beszédmódjaként (figura loquendi) tartották számon, és nem annyira a dogmatikában, mint inkább az exegézisben vélték alkalmazhatónak. A kalcedoni hitvallás különben leszögezi, hogy az egyesülés után mindkét termé16 Wilhelm Niesel, Az evangélium és az egyházak, ford. Juhász Tamás (Kolozsvár: EFEPTI, 1979), p. 273.

17 Ibid., p. 274.

40