Sárospataki Füzetek 4. (2000)
2000 / 1. szám - TANULMÁNY - Füsti-Molnár Szilveszter: Csak a hasonló ismerheti meg a hasonlót
Füsti-Molnár Szilveszter Mindez arra mutat rá az ágostoni tanokban, hogy a teremtmény formálódik, újjá formálódik a változhatatlan Isten által, aki maga a (aktuális) Forma. A tükörhason lathoz visszatérve, Isten a világban ebben a képmásban szemlélhető a legvilágosabban. A transzcendenciát az adja, hogy a tükör (az értelem és annak képességei), amiben a képmás van, egészen más lényegű, mint az eredeti. Az immanencia viszont az, hogy a képmás valamiféleképpen megfelel az eredetinek, annak közvetlen hatásáról tanúskodik.27 Az emberi értelem önmaga marad, de mert egészen megtisztul, képessé válik a fölötte álló, őt teremtő valóság szemlélésére. Az illumináció tan tulajdonképpen arra ad választ, hogyan juthatunk az ideák birtokába az érzéki tapasztalástól függetlenül. Az örök igazságok számunkra az isteni sugárzás világossága által adottak, ahol a szem egyenlő lesz a szellem és lélek erejével, a megvilágított dolgok a megismerés tárgyai, a nap pedig az igazság ereje.28Az emberi létezésnek így az a célja, hogy megvilágított látó létezéssé váljon, azért hogy a felismerés realizálódhasson. A megvilágosodás tehát egész egzisztenciáját megérinti és kimozdítja. Fennáll azonban a lehetősége annak, hogy az ember elveszíti önmagát és sötétséggé válik. Az emberi lét mozgásai így - akár erkölcsi, akár lelki vagy szellemi az - elsötétedési vagy megvilágosodási mozgások lesznek. Csak úgy érhetjük el valós létünket, ha a fénnyel identikussá válunk. Csak akkor élünk valójában, ha saját magunk is fénnyé leszünk az isteni megismerésben, elismerésben, önmagunk igazi megismerésében. Mindezek alapján Ágoston eljut az istenélmény egészen új formájához, amiről a következőképpen olvashatunk: „Intést kaptam ebből, hogy térjek magamba, és azért bensőm mélységébe léptem. Megtehettem, mert te lettél segítőm. Beléptem. Lelkem szeme bármilyen gyönge volt, de lelkem e szeme fölött, értelmem fölött, változhatatlan világosságot láttam. Nem a testi szemmel is látható mindennapi világosságot. Nem is ezzel a világossággal valami egyneműt, ennél talán nagyobbat, vakítóbban világítót és özönével mindent betöltőt. Nem ebből származott, hanem másmilyen volt, minden egyébtől ugyancsak eltérő. Nem úgy terült értelmem felé, mint például vízre az olaj vagy földünkre az ég. Magasabban volt, mert ő alkotott engem és én alatta voltam, hiszen tőle kaptam a létezésemet. Ha valaki az igazságot ismeri, ismeri ezt a fényt is. És ha valaki ezt ismeri, az örökkévalóságot ismeri. A szeretet ismeri őt. O örök igazság! O igaz szeretet! Ó szeretetreméltó örökkévalóság! [O aeterna veritas! O vera charitas! O chara aeternitas!] Te vagy ez Istenem. Éjjel-nappal hozzád sóhajtozom. Midőn első ízben észrevettelek, magadhoz emeltél engem, hogy rádöbbenjek: valóban létezik, amit ismernem 27 Az istenről alkotott fogalmaink lelkünk képességeinek tanúsága szerint valamiféleképpen megfelelhetnek az O egyedüli lényének. 28 Ágoston tulajdonképpen itt az újplatonikus fénymetafizika egyik tradicionális képét veszi elő. 108
