Sárospataki Füzetek 3. (1999)

1999 / 1. szám - Enghy Sándor: A megváltás kérdése a Zsoltárok könyvében

egy terített asztalnál élvezheti az életet, amíg jól nem lakik. Aki öregen és betelve az élettel hal meg (Gén 25,8; 35,29; 49,33), annak nem gonosz a halál, noha az élet idejét zárja le. Egész más a halál olyankor, ha az valakinek az életét idő előtt, élete delén töri meg (Ézs 38,10; Zsolt 102,24kk), kiteljesedés nélkül. A halott egzisztál ugyan ilyenkor is tovább és talán ez is nyomorúságához tartozik, hogy nem szűnhet meg létezni. Az idő hiányzik számára, vagyis a lehetőség, hogy napjai mértékét teljessé tegye, élete reménységének célját elérje, élete Istentől adott ígéreteit beteljesedni lássa.

Ha az élet a kiteljesedéshez szükséges cselekvésre való szabadságban áll, nyilvánvaló, hogy ennek elvesztését hozza magával a halál. A halál lényegéhez tartozik minden értelmes cselekvési és mozgási szabadság elvesztése. Nem mintha a halottnak nem lenne tere és ezen belül nem tudna mozogni. Az Ószövetség nem vitatja, hogy a halottak képesek itt-ott megjelenni többnyire kárt okozva, rossz értelemben és ez még korlátozott módon sem jelentheti az életben való részvételt. Valódi cselekvési szabadság az lenne, ha a halott az élet kiteljesedéséért tehetne lépéseket. De mivel ez nem így van, ezért sokszor a halál nem más, mint fogság. Természetesen annak, akinek élete kiteljesedett élet, annak a cselekvési szabadság elvesztése nem jelent fogságot. Akinek nincs szüksége cselekvési szabadságra, mert élete teljes egész, annak nem is hiányzik ez a szabadság.

Ha az élet lényegi ismertetőjegye a közösség, nyilvánvaló, hogy a halál oldalán ennek ellentéte a magány és elhagyatottság. Valóban a halál minden esetben kiszakítja az embert az őt körülvevő közösségből. Ez azért probléma, mert az Ószövetségben a felebarátnak megvan a funkciója, akinek léte az értelmes élethez elengedhetetlen, akinek segítő jelenléte nélkül nem teljesedik ki az élet. Az egyedüllétben lesz igazán nyilvánvaló, hogy a közösség az élet feltétele, és a közösséggel maga az élet vétetett el. Az Ószövetség tud arról, hogy akik meghalnak együtt vannak, sőt bizonyos kapcsolatban vannak az élőkkel. Előfordul, hogy valaki atyáihoz kerül, oda, vagy népéhez gyűjtetik (Gén 25,8; 35,29; 49,29), családi sírba helyeztetik. Az ősök részesednek utódaik nyomorúságában (Jer 31,15), a gonoszok utódai megítéltetnek, sőt a boldogulás is összeköt nemzedékeket (Ex 20,5.6). Csak egy család kihalása szünteti meg az ősök és az élők világának kapcsolatát. A halottak közösségének problémája az, hogy az Ószövetség nem tud arról, hogy a holtak valódi életre jellemző módon lennének aktívak célok érdekében. A holtak közössége az életre jellemző örömöt, fájdalmat tekintve túl passzív ahhoz, hogy azt a közösséget élő közösségnek tekintsük. Az életre jellemző közösség csak azoknak hiányzik a halálban, akik életükben nélkülözték azt. Akiknek élete e tekintetben is kitejesedett, teljes egész volt, azoknak a halálban már nem lesz arra szükségük.

13