Sárospataki Füzetek 3. (1999)
1999 / 1. szám - Dr. Horváth Barna: Pályánk emlékezete (III.)
és jónak láttuk egymást, vagy legalábbis elfogadhatónak. Napsugaras érzésekkel tekintgettünk át a túloldalra, ahol lányok meneteltek hasonló buzgósággal. Levelezések kezdődtek, ártatlan titkok kicserélődtek, még a duzzogások és sértődések is megszépültek, mert Jézus volt mindenek felett. A megtértek összetartottak, szívesen szántak időt a másik lelki problémáinak meghallgatására. Probléma pedig volt bőven: naponként termelődött és úgy illett, hogy legyen is, mert ha nem lett volna, akkor a megváltás kegyelmét nem tudtuk volna illusztrálni. Az Iskolakert sétányain mindig jártak olyan andalgók kettesével, akikről messziről látszott, hogy most éppen problémáznak. Olykor a lányok táborából is érkezett valami probléma-megoldó javaslat, de ez többnyire csak a lelki- testvérség ürügyén került megvitatásra. Az öltözet, a hajviselet, a szeleburdiság vagy nagyképűség olyan témák voltak, amikről bárkivel lehetett beszéd és értelem gyakorlatokat folytatni, anélkül, hogy érzelmi elkötelezettségbe merültünk volna. Mindenki tudta, hogy párkeresés folyik némi elfojtással, közvetítők álarcában is. Bárki rájöhetett közben, hogy a megtértek diákszerelménél két dologra kell vigyázni: nehogy imádott bálvány legyen, és nehogy bűnné tegye a koedukált iskola egyébként szigorúan ellenőrzött alkalmait. Ilyen helyzetben a kis gesztusok is felértékelődtek. Az alkalmi diákpostás által kézbesített, apróra hajtogatott levélke pedig napokra szóló boldogságot hordozott a maga ártatlanságában. További elmélkedésre való: milyen kevés kell az embernek, ha beéri azzal, hogy észre vegyék, vagy akár egy szemvillanással is jelt kapjon arról, hogy valakinek ő is szeretetre méltó. A megtérés tehát nem fagyasztotta be érzelemvilágunkat. Ellenkezőleg, felvirágoztatta azt a jóérzést, hogy vagyunk valakié. A tulajdonos természetesen Jézus és ahol ő jelen van, ott az ember ragadozó ösztöne megfékeződik. Olyan testvériségnek lesz részesévé, amire az önzetlenség és előzékenység a jellemző. Szemérmes reakció Választhatunk most már, hogy fonjuk tovább e több szállal bonyolódó történet meséjét. Mi az érdekesebb? A történelem, vagy a lelki önéletrajz? Ez utóbbinál kajánul lesheti az olvasó, hogy miként fogja a krónikás saját csapdáit kikerülni. Behúzódik a csőbe és traktátust ír mindenki épülésére, vagy legjobb emlékezete szerint tárja fel a konfliktusokat? Átvilágítja-e gátlástalanul önmagát - és miért - vagy megmarad a közhelyek szintjén és így egyre unalmasabbá válik. Vállalja- e, hogy kísérletképpen még élő személyeket névvel vagy álnévvel szerepeltet és irodalmi formában jeleníti meg emlékeit, vagy lesznek olyan fejezetei, amiket majd csak 50 év múlva szabad elolvasni? Egyelőre maradjunk abban, hogy senkit se fogunk megsérteni. Például a megtértek és meg nem tértek "darázsfészkébe" se kívánunk úgy belenyúlni, hogy abból valaki azt gondolhassa: na lám, az esperes úr leadta szavazatát, vagy 142
