Sárospataki Füzetek 3. (1999)

1999 / 1. szám - Dr. Horváth Barna: Pályánk emlékezete (III.)

éppen bölcsen középen maradt.

Műfajilag is kérdéses, hogy mi lesz ebből? Porosodó emlékirat, értekezés, vagy valami szellemi képregény? Legyen szabad kibújni abból a sematizmusból, amit a múltból örököltünk és úgy előadni a dolgokat, ahogy éppen jönnek a szabad asszociáció menetében, mintha beszélgetnénk.

Csak egy szabály érvényesüljön: "Ne ítéljetek, és nem ítéltettek. Ne kárhoztassatok és nem lesz kárhoztatásotok. Bocsássatok meg és nektek is megbocsáttatik. Adjatok és adatik nektek: jó, megnyomott, megrázott, megtetézett mértékkel adnak öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyan mértékkel mérnek viszonzásul nektek." /Lk. 6:37,38./

A megtérés tehát mértéket adott és közösséget. Mindkettőt vizsgáltuk naponkénti önvizsgálattal. Amikor otthon is beszámoltam az ébredésről, az újjászületésről és lelki elragadtatásainkról, Apa csendesen bólogatott, mint aki összegyűjti érveit és kivárja a megszólalásra alkalmas időt. Talán nem is reagált elsőre, érezte, hogy a lelki mozgalmak megítélésében könnyen lehet falschot fogni, különösen, ha csak kívülről nézi az ember. Mégis érezhető volt, hogy a nagy hallgatás mögött ellenérvek is gyülekeznek.

Apáék négyen voltak testvérek, sorrendben: Béla, István, József és László. Béla bácsi gépész ember volt, a szerencsi Gépállomás dolgozója. Józsi bácsi kereskedő volt saját kis falusi boltjában, de földet is művelt, mint egylovas szekeres. Laci bácsi pedig tanító lett, akit utóbb már tanár úrnak szólítottak, mert Nyíregyházán a tanárképző főiskolán is tanított. Apa mint 1897-es születésű, második a sorban, közalkalmazott nyugdíjas volt. így szociológiai mintavételhez is alkalmas lett volna a 4 irányban induló Horváthok családtörténete. Közös alapjuk a földhöz vagy szőlőhöz kötöttség. Laci bátyánk Nyíregyházáról is hazajárt fiával szőlőt kapálni és vitték a minőségi mádi bort hátizsákban, amikor a pengő végnapjaiban a termelői bor valuta lett.

Józsi bátyánknak volt egy velem egykorú lánya, Katalin, aki ugyancsak Patakra került a gimnáziumba és a miénkkel párhuzamos reál osztályba járt. Mindketten egykék lévén, minden kényeztetés nélkül, valami testvérpótléknak is tekintettük egymást. A nyári szünidőben, amikor a bojtai szőlőmunkából kimosakodtam, volt hová elmenni estébe nyúló csevegésre. Katikám szép és egyre szebb leány lett és ezt, mint unokatestvérek, kölcsönösen tudomásul is vettük. Nem gondolhattunk házasságra, vagy éppen diákszerelemre, csak valami gyengeáramú elektromosság volt érzékelhető. Gátlásosság és szemérmesség fogta vissza egymásért már-már kinyúló karjainkat. Mindig éreztük az azonos korúak nemenkénti időkülönbségét. Azt, hogy ő már több gyermekes családanya lehet, amikor én még sokáig iskolapadban fogok ülni. O néha felnézett rám egy kicsit, máskor meg lenézett és így csipkelődős volt a szóváltás köztünk. O az érettségi után rögtön férjhez ment Komjáthy György hejcei

143