Sárospataki Füzetek 3. (1999)

1999 / 1. szám - Enghy Sándor: A megváltás kérdése a Zsoltárok könyvében

akkor is Isten ő és létezik a maga tökéletességében, amikor teremtményei még nem, vagy már nem léteznek (Zsolt 90,2; 102,26kk) Jahve örök létezése azt jelenti, hogy teremtmények nélkül sincs szüksége semmire és nem is hiányzik belőle semmi a tökéletességhez és mindaz amit számára a teremtmények jelenthetnének, benne megtalálható. Nincs hiánya időben, térben, testi formában, vagyis képes élni az időben, mozogni térben, megjelenni testileg, hallani, érezni, látni, mint egy ember, anélkül, hogy ehhez emberi alakban feloldódna, örökkévaló voltát veszélyeztetve. Közösséghez sincs szüksége teremtményre, hogy ne legyen egyedül, mert van közössége (Zsolt 82,lkk) ,csakúgy mint ereje és az üdvjavak mindegyike, beleértve örömöt, szilárdságot, boldogságot, áldást. Jahve szabadságában anélkül, hogy rá lenne utalva, kilép önmagából, hogy így létrejöjjön egy önmagához viszonyított másik lét. Ez teszi őt Izrael számára úrrá, teremtővé, aki mellett nincs más úr. Jahve teremtményeitől függetlenül birtokolja az élet valamennyi feltételét, ezért él és az embert, s az emberiségen belül népét Izraelt életében részesíti. Ezért nevezi őt népe élő Istennek megkülönböztetve őt a halott istenektől (Zsolt 106,28kk; 115,4kk).

Izrael exisztenciáját Jahve tettei határozzák meg (Hós2,l; Deut 5,23; 32,40).16 Ebből következik, hogy mivel Izraelnek más ura van, mint a többi népnek, aki az élet ura, ezért lesz a nép élete is más, s más lesz élete iránya és célja. Izrael élete nem lehet szabad kibontakoztatása és beteljesedése annak, amit az ember óhajt, mint ahogy az a babilóniai vagy egyiptomi ember ideális önértelmezésének tárgya, hanem annak tartalma az, hogy az ember az élet ura által kitűzött célt érje el és az általa adott élettel együtt járó ígéretek teljesedjenek be. A cél Izrael számára az, hogy méltatlansága és akarata ellenére elhívott népként felelősen részt vegyen ebben az Isten által adott életben, s az ember pedig ennek a népnek a tagja legyen (Deut 4,20). Ez az elhívás nem az emberben rejlő lehetőség, hanem sokkal inkább Jahve kijelentése, ígérete, melyet minden ellenállással szemben újra és újra az embernek emlékezetébe kell idézni. Ezért magától értetődő, hogy Jahve, Igéjében és az azt hirdető, reprezentáló prófétában, papban, királyban lesz az élet forrásává.

Miután tisztáztuk, az élet eredetének problémáját megállapítva, hogy Jahve az élet forrása, a következő kérdés az, hogy az ember milyen módon jut ehhez a forráshoz, egyáltalán hol van ez az út, mely a forráshoz vezet. Kézenfekvő a válasz, hogy az életet ott keresse az ember, ahol annak forrása található, tehát Isten közelében, színe előtt. Az Ószövetség tud Isten helyileg meghatározható jelenlétéről és különleges módon nem Isten mindenütt jelenvaló voltából indul ki, hanem hangsúlyozza azokat a konkrét helyeket, ahol Jahve elsősorban kijelenti magát és jelen van. Nem is a menny Isten elsőrendű lakhelye. Az ősatyák Isten jelenvaló voltát ott ta16 Eichrodt, i.m. 1. 106. p.

9