Sárospataki Füzetek 2. (1998)

1998 / 2. szám - Horváth Barna: Pályánk emlékezete II.

_JJorvátli J3arna: Irályán! em fébezete

kutatói címszavai: Nyulászó, Padihegy, Bomb oly, Harcsa, Sarkad, Szenttamás, Juharos, Kiskutsor, Istenhegy, Király, Bojta, Perce, Papföd, Adottföd és Dancka, ami talán a Gdanskig közvetített hegyaljai borok menetirányát őrizte meg.

A naiv etimologizálás is megragadja a képzeletet. Eszerint Árpád vezér megállt egykor az Istenhegyen és azt a kijelentést tette, hogy MOÁD ISTEN SZERENCSÉT E TÁLYNAK... az első szóból lett Mád neve, a második az Istenhegyé maradt, a harmadik szót Szerencs városa őrzi és Tállya is vezéri szóból kapott nevet.

Az ősiség egyszavas dokumentumai költészetté is válhatnak e bennük rejlő hangulati koncentrátum által. Mélyen bevésődnek az újszülött nemzedékek elméjébe. Ha valahol majd kimondják ezeket a szavakat, valaki felkapja a fejét és ráismer a táj szülöttjére. Verset ír róla, vagy elkezdi kutatni a szó által jelezett múltat. A kövek kiáltó hangja is lehet ez, amiről Jézus is szólt, amikor előre látta az Ige hirdetőinek nemzedékváltásait. Akik előttünk éltek és már elhallgattak, neveket adtak és így egyetlen szóval is belekiáltják jelenünkbe létezésüket. A gyermek ugyan nem tudja még, hogy a haza kód-jeleit kapta meg és ő fogja tovább álmodni, sőt alakítani a némelykor kihaltnak látszó tájegység történetét. Valahol Amerikában eszébe jut majd a Kiskutsor, ahová lágy vízért jártak a babot főző asszonyok, vagy a Juharos, aminek szőlőskertjeiben pergős, szagos Delawarét, meg petrezselyem-szőlőt lehetett szedni. Vagy Názáretben a Mária-kútnál Szenttamásra asszociál és rádöbben, hogy ő is magában hord egy gyermekkori saját Intcmet-et. Ez is a haza: a gyermekkor a maga neveivel, ahogy Vas István megírta szépen a Cambridge-i elégiában, amikor idegen vizeken eszébe jut Sárospatak, a Sub Rosa és a kivégzett Ferencek. „Decapitato in Vienna.” Milyen messze van Bécs és mégis milyen közel. Bennünk van mindez, mint beprogramozott élmény, emlék és ismeret. Valahogy úgy, mint a kövek, ahogy faragás nélkül, csak egymásra téve kerítéssé összeállnak. Máskor meg szétszórtságukkal egy egész kultúrá omlását jelzik a Szentföldön épp úgy, mint Burgundiában Taize környékén, vagy Svájcban Vaud kantonban. Bármerre járunk, a haza képanyaga hívódik elő és a hozzávaló szöveg is megjön a tudat mélyrétegeiből.

Itt mindjárt Rácz Péter bácsi jut eszembe, aki hétszer is megjárta Amerikát. Megcsodáltuk őt, mivelhogy sehol nem tudott megállapodni. Úgy mondják: pedlar volt, házaló árus, aki ha összegyűjtött egy hajójegyre valót, mindjárt hazajött, és már tervezte is a következő utat. Missouriban járva, többször is gondoltam rá és megpróbáltam elképzelni lelkének változásait. Mi indította útra és mi hozta vissza mindig? Magányos volt és megmutatta, hogy a mádi ember világgá tud menni, de gyakran visszatér, hogy megnézze: érdemes-e már ebben az ütött-kopott hajdani mezővároskában végleg letáborozni. Mindig úgy találja, hogy nem érdemes és mégis mindig visszatér, majd meghalni is, mert az úton-útfélen felszedett angol szavak és az egész idegenség a „föl föl dobott kő” sorsára késztetik. Mindig visszahull és mindig feldobódik. így aztán elfogynak az évek és az amerikás magyar kénytelen beismerni, hogy neki

108