Sárospataki Füzetek 2. (1998)
1998 / 1. szám - Dr. Frank Sawyer: Van-e Isten számára hely a filozófia fogadójában?
Kant feladat-orientált etikáját kritizálták, különösen abból a szempontból, hogy nem veszi figyelembe a konzekvenciákat. Kant érvelése szerint ha a következményekre figyelünk, akkor a kényelemre gondolunk, nem pedig a moralitásra. Kant talán meg tudná védeni álláspontját azzal, hogy nem tartja a konzekvenciákat lényegtelennek; sőt ami egy döntést morálissá tesz, az nem a következményektől függ. Megfordítva: a konzekvencialista nézetek nem indokolják a személyes integritás szükségességét, amikor morális döntésre kerül sor. Számomra az tűnik a legjobbnak, ha bevalljuk: mind a feladat-orientált etika, mind a konzekvencialista etika észrevették az etikai döntések egy fontos tényezőjét; ám azt is meg kell látnunk, hogy az etikai döntések nagyobbak annál, mint ahogy azt a fenti nézőpontok állítják. Kant szélesebb perspektívájában maga is túlment az egyedül a kötelesség tanításán, mivel azt mondja, hogy a Summum Bonum az ember számára nemcsak erény (feladat), hanem boldogságot is magába foglal. Elismeri: az erény nem mindig hoz boldogságot. Mivel a Summum Bonum elérhetetlen ebben az életben, ezért Istennek és az örökkévalóságnak léteznie kell. Ám ily módon érvelve Kant úgy kezeli Istent, mint a nagy megjutalmazót, és mint egy eszközt, amely megoldja morális zavarainkat. Ezek szerint Isten úgy funkcionál, mint végső boldogságunk eszköze (Summum Bonum), és az etika haszonelvűbbé válik annál, mint amennyire azt Kant akarta. Kant a kötelességre akarta alapozni az etikát, ám részben haszonelvüvé is tette azt, az által, hogy a kötelességről úgy beszélt, mint ami a boldogsághoz vezet. Ez mutatja azt, hogy mindig ilyen ellentétekbe fogunk ütközni, ha abszolutizáljuk akár a deontológiai etika, akár a haszonelvű etika tanításait. Kantnak a kötelességről, a gonosz radikális voltáról, és Istenről mint „ gyakorlati posztulátumról való nézeteiben észreveszünk valamit pietista neveltetéséből, ami végigkiséri életét. Kant megjegyezte, hogy az életben két dolog hatotta meg, nevezetesen a „ a csillagos ég fölöttem, és a morális törvény a szívemben . Itt érzékelünk valamit Isten (egyetemes) kinyilatkoztatásának munkájából Kant megtapasztalásában. Ám Kant rendszerében nem ad esélyt a filozófiának és a teológiának arra, hogy egy egyesített perspektívában kapcsolódjanak össze. Több idő telik el az egymás korlátozására való törekvéssel. Ügy tűnt Kant élete vége felé közeledve elégedetlen volt azzal, hogy Istent morális posztulátumnak tartotta, ezért úgy látszott, hogy más alap után néz. Ám a miszticizmus és a kegyességi tapasztalások iránti bizalmatlansága oda juttatta, hogy alábecsülte Isten kijelentésének szükségességét. Dr. Sawyer JranD vö. Theodore M. Greene’s introduction to Immanuel Kant’s Religion within the Limits os Reason Alone (Harper Torchbook, New York, 1960), p.- Ixiv. 54
