Sárospataki Füzetek 2. (1998)
1998 / 1. szám - Dr. Frank Sawyer: Van-e Isten számára hely a filozófia fogadójában?
Descartes után a filozófia két fő irányzatát a racionalizmust és az empirizmust a megismerés problematikája foglalkoztatta. Kant megpróbálta egyesíteni a kettőt és igyekezett túljutni rajtuk. Kanttal kezdődően nagy változáson ment át a filozófia feladatáról alkotott nézet. A filozófusok többé már nem beszélhettek az ész éleslátásáról anélkül, hogy először ne határozták volna meg, hogy melyek az ész lehetőségei és korlátái. Kant után mind a hit, mind az ész krízishelyzetbe kerül: nincs már többé tiszta a priori definíciójuk. Kant filozófusként nem akart sokat beszélni transzcendens dolgokról (Isten, lélek), így hát a Kritik der reinen Vernunft (1781) (A tiszta ész kritikája) című müvében transzcendentális látásmódról beszél. A transzcendentálison azt érti, hogy a megismerés alanya nem ismeri a létező tárgyakat önmagukban, azok mivoltában (Dinge an sich), hanem csak abban a formában ahogy megjelennek. A tudás túlnyúl a (transzcendentális) valóságon és a dolgokról alkotott saját megértését hozza létre. Az ész nem terjed tovább a (transzcendens) tapasztalatnál és nem emelkedik fölé. Kant úgy vélte, hogy amit megismerhetünk az csupán jelenségszerü (fenomenális), azaz nem a valóság önmagában, mivel olyan nagy mértékben függünk érzékelés útján szerzett tapasztalataink és értelmünk képességeitől. Létezik tehát egy mélyebb „ numenális (érzékfeletti, felfoghatatlan) valóság, melyet az intuíció által ismerünk meg. Kant azt gondolta, hogy ennek a numenális valóságnak egyik jele az, hogy az emberek képtelenek elérni véges életük során a legmagasabb szintű erényeket: harmóniát a morális törvénnyel. Ezért Istennek, az örökkévalóságnak, és a léleknek a (numenális valóságoknak) létezniük kell. így hát Kant számára háromféle valóság létezik: 1) az érzéktapasztalat világa (fenomenális valóság); 2) megismerésünk világa (a tudomány törvényeinek megítélése és a tudományos következtetések); 3) végső (abszolút) valóság, amely felülmúlja érzékeinkkel megfogható tapasztalati világunkat, és ezért mégis mérhetetlen az emberi értelem számára. Ugyanakkor az értelem nem teljes ezen végső valóság nélkül, amit azután „ posztulál (alapul tekint, feltesz) azért, hogy távlatát egységgé egészítse ki. így mind a tudást, mind a hitet számításba veszi Kant. Ámbár élesen el is választja a tudományt és vallást, a tudást és hitet, különböző területekre szorítva azokat. Azt ugyan határozottan állítja, hogy a teiz- mus magyarázza meg legjobban a világot, ám a teizmust „ posztulá- tum -nak tartja, nem pedig „ bizonyítható dolognak. Noha ezen utolsó gondolat jónak tűnik - különösen a modern (kritikus, racionális, tudományos) értelem számára - nekünk mégsem szabad elfelejtenünk, hogy egyetlen filozófiai, vallási vagy ideológiai nézet sem bizönyítható ugyanazon kézzelfogható módon, mint számos tapasztalati dolog. Dr. (Sawyer ffranf 44
