Sárospataki Füzetek 2. (1998)

1998 / 2. szám - Horváth Barna: Pályánk emlékezete II.

^J-Jort/ath Í3arna: j^áiijdnL em lehezete (?•)

át a pesti utcán. Nem volt még gyalogosok zebrája, vagy ha volt is, talán nem tudtuk, hogy ott nem szabad elütni az embert. Mindig futva mentünk át kétfelé kapkodva fejünket. Egyszer kiszakítva kezemet visszaléptem, mert valami sárga tárgy volt a kövezeten, ami a lócitromhoz hasonlított. Felkaptam hirtelen és sikeresen átkeltem a túloldalra. Patkó alakú pénztárca volt, benne vadonatúj ezüst 5 Forintosokkal. A nagyvárosi forgalomban ez az epizód elillant ellenőrizhetetlenül. Örültem a talált pénznek, és még inkább az elismerésnek, ami így hangzott: „Szerencsés vagy kisfiam.” Ha ez falun történik, nyomo- zódni illett volna, és addig járni, míg meg nem tudjuk, hogy kinek volt patkópénztárcája. De a nagyvárosi anonimitás felmentést adott. Apa valószínűleg eldobatta volna, már csak nevelési célzattal is, mondván: ne örüljünk olyan pénznek, amiért nem dolgoztunk meg. A másik képen úgy látom magam, mint akinek megengedték, hogy fogva a gyeplőt, önállóan hajtson. Nem volt lovunk, szekerünk soha, de a szőlő miatt gyakran kellett fuvarosokat igénybe venni. A pesti gyerek nagyon élvezte, hogy a bakon ülhet és az először látott ló engedelmeskedik neki. A szekerek nagy zörgéssel szakadtak le a girbe-gurba, kövekkel teli Magyar utcán. Csodálni lehetett, hogy nem hull darabokra a kerék, a lőcs és a durva zajkeltésben ember és ló hogy egymásra talál. Ha üresen jöttek, olykor egy virtuskodó fiatal állva tartotta a szárat és olyan volt, mintha a messzi ókorból jönne. A hettiták harci szekerei száguldozhattak így, mint azok a suttyók, akik szétvetett lábbal egyensúlyozva, közécsaptak és élvezték a robaj ló sebességet. Felnéztem ezekre a nagyfiúkra, de már azt is tudtam, hogy én nem fogok soha így hajtani. Falun városi, városon falusi gyerek voltam. Két lehetőség határán úgy alakult a gyermekkor, hogy mindkettő lehettem. Apa az akkor még székesfővárosnak nevezett Javadalmi Őrség vizsgálója volt és korán nyugdíjba ment. Tudatosan építkezett. Ennek eredményeként saját kis házunk volt Pestszentlőrincen, földiepres, őszibarackos kerttel. De közben a „tekintetes úr” a hátországát is kiépítette. Pénzeket küldött haza, a nagyszülőkhöz, hogy szőlőt vegyenek és műveljenek neki. Eladva a lőrinci kis házat, bőven kitelt belőle az utcára hat ablakkal néző mádi ház, amit kemény kőalapra 1830-ban építettek. Ez éppen megfelelt annak a kisne- mesi öntudatnak, amivel szívesen éltünk, az amúgy gyorsan proletarizálódó világban.

A felvégen volt a Magyar utca és van ma is a ház, ami valóban tekintélyesen magasodik környezetében, fehér falaival és régi szüreti hangulatok emlékével. A felvég elvileg református volt és kinézve az ablakon, a református templomra esett a tekintet. Büszkén magasba nyúló tornyával évtizedekig tájékozódási pontom volt és bizonyos értelemben az még ma is. Lelkészünk, kedves, derűs pap bácsi, Kósa-Szabó Pál, akit minden vasárnap az orgona karzaton hallgattam nagy figyelemmel. Rossz érzés, hogy ma már egyetlen mondatát sem tudom felidézni az 50 éve elhangzott prédikációknak. Csak arra emlékszem, hogy amikor a Fő utcán találkoztunk, mindig nagyon nyájasan tudta megkérdezni: „Hogy tetszik lenni?” A kérdés édesanyámnak szólt, de nekem is jutott egy kis simogatás. Az is megmaradt, hogy jó volt a templomban ülni és a felnőtteknek szóló igehirdetésből kivenni valami morzsalékot.

112