Sárospataki Füzetek 2. (1998)

1998 / 2. szám - Horváth Barna: Pályánk emlékezete II.

á roápa la L i %zetel,

Különben többen is kántorjelöiteknek éreztük ott magunkat az orgona közelében. Be is teljesült vágyunk, a legszebb pillanat, amikor piano előjátékból mezzofortéra váltva, megzendül az ének és jön velünk a gyülekezet. Szolga István kántortanító kezét figyeltük először, aztán Lengyel Béla kezét, aki gyorsírással jegyezte a prédikációt. Rácz Béla is tanítóként gyakorlatozott és felettük állva, a kis suttyó gyereknek már az is élmény volt, ha fejbólintásukra kihúzhattam, vagy betolhattam a regisztereket. Amikor aztán a tanítókat kiparancsolták a templomból, nagy tér nyílt a pataki diák előtt: lehetett orgonáim nemcsak délután, hanem délelőtt is, amikor még sokan voltak a templomban.

Látható itt, hogy időrend nélkül járunk a múltban, mert még nem esett szó arról a sorsdöntő eseményről, ami egész életre meghatározta lakozásunk helyét. Ötéves lehettem, amikor egy derűs, napfényes nyári reggelen kiszálltunk édesanyámmal a teherautó vezető-fülkéjéből. Pestről költözve megérkeztünk Mádra. Az utolsó métereket gyalog tettük meg az enyhe emelkedőn magasodó házig. Egyetlen és kései gyermekként minden kérdés és minden válasz a felnőttek világához kötött. Hamar rátaláltam a komédiára, amivel a felnőttek figyelmét felkelthettem. A palástos játék rögtönzött konyhai szószéken, földig érő nagykabátban azt jelezte, hogy az első templomlátogatás felkeltette figyelmemet. A hallgatóság pedig, rokonokból és szomszédokból, állva hallgatta az Igét és volt, aki megjegyezte: „E fiúból pap lesz...” De addig még sok időnek kellett eltelnie.

A fogott kéz gyermeki kötöttségéből a falusi szabadságra virradtam. Sokáig nem tudtam még, de már éltem az urbánus és a népi létforma különbözőségeit. Kétlakivá is lettem, mert az eszmélődés gyermekkorában a paraszti valóság és az úrhatnám létforma viselkedési szabályait egyidejűleg tanultam. Sokáig emlegették a családban azt a nevetnivaló epizódot, hogy a Bojtáról haza akartam menni toilettre. Már akkor meg lehetett tanulni, hogy falun vécének mondják azt a helyet, ahová „a király is gyalog jár.” Még pontosabban klozetnek, ami „csúnya szónak” számít az úri világban, pedig csak az angol closed (zárt hely) megfelelője. Nem illik tehát azt kérdezni, hogy hol van a klozet, úgy kell keresni, hogy hol van a toillete? Elképedtem aztán annak látásán, hogy falusi viszonylatban mennyire nem zárt ez a hely. Olykor düle- dező tákolmány, aminek oldalfalát lebegő ponyvadarab is helyettesítheti. Az pedig, hogy az egész szabad természet egy óriási illemhelyként is működik, teljes képtelenségnek tűnt kezdetben. Két nyelvet tanultam tehát egyszerre, a falu és a város nyelvét és kezdettől fogva mindenütt otthon éreztem magam. Ezért is meghökkentő volt, amikor először észleltem a gyűlölködésnek elhintett magvai nyomán annak szárba szökkenését. Amikor a faluban az, hogy „úri gyerek” némi rosszalló akcentussal ejtödött. S erre válaszul (?) Pesten „büdös parasztokat” emlegetnek. Később az osztályharc éleződésével „büdös kulák”- ra váltott a szentencia. Amikor aztán az 50-es évek valamelyikén tüzörségben éjszakáztunk a katolikus templom tornyában, ahogy pitymallott, érdekes volt látni onnan felülről, hogy szaladoznak az emberek és asszonyok reggeli szükségre a hátsó udvarban tákolt illemhelyre. Ez a felülnézet, mint rögzült kép, filozofikus magasságba emelheti a gyűlölködő emberiség vitatható igazságait:

113