Sárospataki Füzetek 2. (1998)
1998 / 2. szám - Horváth Barna: Pályánk emlékezete II.
Horváth Barna PÁLYÁNK EMLÉKEZETE II. „OTT VAGYUNK, AHOL A MÁDI ZSIDÓ” fT^öbb mint két esztendő telt el azóta, hogy Debrecenben felolvastam X az emlékirat előző fejezetét. Azóta sok olyan esemény történt, ami arra késztet, hogy folytassam elbeszélésemet. Meghalt két kortársam, Takács Béla és Lázár István, akik az írásbeli kifejezés örömében barátságot tartó „kollégáim” voltak. Bélát diáknyelven kollégának mondtuk, Pista pedig már valóságos ágense volt Pesten a patakiságnak, igazi író, akinek öröksége még összegezésre vár. Egyikük temetésén se vehettem részt, mert újabban talán nem is igénylik az emberek a régi kapcsolatok szép záradékát. Úgy temetkeznek, hogy csak utólag, az újságból szerzünk tudomást eltávozásukról. Talán nem akarják megterhelni a túlélők lelkiismeretét a részvétnyilvánítás kötelezettségével. Temetésekre járni - hatvanon túl nagyon is gyakran - lelki próbatétel sorozatban, s így lehet, hogy az az igazi barát, aki búcsúzkodás nélkül, „angolosan” távozik. Nem is nagyon feltűnő ez, ha közben évek vagy évtizedek teltek el világunk elidegenítő szellemi áramlataiban. Most mégis valami aurát varázsol a múló idő a régi diáktársak köré. Napsugaras tavaszaink emléke mindig felmerül, ha gondolunk rájuk és felemlegetjük őket. Tompa Mihály szerint „az emlékezetnek örökzölden mosolyog ligete”, s ha ez Patakon van, akkor az őszi lombhullás elhalványodó fényei is az élet szép ajándékainak bizonyulnak. Sok név jelenik meg majd az emlékezés lapjain a születő gondolat összevisszaságában, szándékoltan rendezetlenül, egymásra torlódó emlékképek felvillantásával. A Sárospataki Füzetekben tervbe vett folytatások végül is könyvméretű irománnyá szeretnének összeállni. A képzettársítás szabadsága lehetővé teszi, hogy életanyagunk dokumentumait költőileg retusáljuk. Nem azért, hogy a valóság szebb legyen, mint „annak égi mása”, hanem azért, mert van égi mása a valóságnak, s ezért életünk Urának hálával tartozunk. Ő ültette lelkűnkbe a szubjektív látások égi mását, ezért azt leértékelés helyett inkább ünnepelni kell. Ettől lesz az ember egyszer volttá, személyből személyiséggé, amikor egyénisége ezer apró mozaikból kirakódik az évtizedek során. Itt van egy már megsárgult régi képeslap, még a háború előtti időből, szekéren ül egy öregember. Üdvözletnek szánt szöveg: „Ott vagyok, ahol a mádi zsidó.” Tehát Mádon. A szóbeszéd szerint volt ott egy meszes-ember, akinek a lovát be lehetett állítani hazamenésre. Egyszer Tállyára indult el az öreg fuvaros, de elszunyókált a bakon és ezt kihasználva némely tréfacsináló legények, szekerét megfordították az országúton. A ló ezt úgy vette, hogy haza kell menni. Mikor az öreg zsidó felébredt, kapuja előtt, otthon találta magát. Ez a több mint 50 éves levelezőlap biztosan megtalálható a szerencsi Petrikovics gyűjteményben. Az idős fogorvos - akinek fia ugyancsak pataki 106
