Sárospataki Füzetek 2. (1998)
1998 / 2. szám - Horváth Barna: Pályánk emlékezete II.
^árospatahi füzeteit diák volt - létre hozta Európa (vagy a világ?) legjelentősebb képeslap gyűjteményét. A névtelen mádi zsidó viszont arról lett nevezetessé, hogy lova nélküle is hazatalált. Vannak ilyen karrierek. Ám a történet arról is szól, hogy a községben jelentős számú zsidóság egy kis virtusból kelt fölényeskedést leszámítva, otthon érezhette magát. A hegyaljai emberek természetesnek tartották, hogy másféle népek is vannak. A szőlőműves paraszti életforma egymás megsegítésére nevelte őket. Amíg törvénnyel elő nem írták a megkülönböztetést és nem agitáltak idegengyűlöletre, addig a helybeli lakosok tisztelettel és szívélyesen bántak egymással. Semmi okuk nem volt rá, hogy gyűlölködjenek. Az iskolában volt egy Weinfeld Éva nevű lány, akinek az apja a helyi tűzoltóság parancsnoka volt. Több más gyerek közül csak az ő nevére emlékszem és arra, hogy egy napon láttam összegyűjtésüket az utcán. Siralmas volt látni, hogyan cipelték szegényes motyójukat és kivezényelt csendőröktől hajtva elindultak az akkor még meg sem álmodott megsemmisülés felé. Harminc év múltán bejárva Auswitz, Buchenwald és Terezin haláltáborait az emléktáblákon olvasható nevek között mindig kerestem kisiskolás volt osztálytársamat, és nem akadtam rá és ez azt is jelentheti, hogy talán él valahol. A mádi határ jellegzetessége a jókora kiterjedésű, kőfallal kerített zsidótemető. Sokszor elhaladtam mellette a Bojtára menet, délidőben, amikor ebédet vittem a szőlőben dolgozó apámnak. Mezítláb közlekedtem a szülői akarat ellenében, nem a cipő kímélése miatt, hanem azért, mert jól esett a lábnak a mások'által már kitaposott ösvény. Kifelé menet felléptem egy kőre és rácsodálkoztam a fekete márványba vésett héber betűkre. Nem volt még sejthető se, hogy néhány év múlva ezeket a betűket fogom tanulni a Teológián. Azt se gondoltuk, hogy nemsokára állama lesz ennek a tragikus sorsú népnek a Közel-keleten. Ha pedig valaki azt jósolta volna, hogy 50 év múlva kétszer is ellátogatsz majd oda repülővel, csúfolódva hagytam volna faképnél az alkalmi látót. A gyermekkori élmény látszólag jelentéktelen mozaikjai egy fél évszázad múltán elrendelésszerű képpé rendeződnek, Istenünk csodálatos kegyelméről vallanak. A márványba vésett betűk nyomán megnyílt az Ószövetség világa magyarul is. Korán megtanított arra, hogy a GOJ-oknak jó ha vigyáznak és ne zsidózzanak, mert a Szövetség népének hatalmas pártfogója van. Elvitték ugyan őket mind egy szálig, Mádon csak a temetőjük maradt, de az benne volt a levegőben, hogy ilyen gyalázatot nem fog hagyni JHVH bosszulatlanul. A Bojtára-járás jól elmélyítette belső csendemet. Dél körül alig lehetett találkozni valakivel. Kő viszont volt bőven és a mezők virágai virultak a kövek között. Egy kis patakon is át kellett kelni útközben. Egyszer rákot is fogtunk benne. Minden friss volt, illatos és sok parányi élet zümmögése volt hallható. Egyébként pedig nagy csend övezte a távoli hegyeket és völgyeket. De milyen hegyek és völgyek! A Mád környéki dűlőnevek sokat elárulnak a régmúlt világ kegyetlenségeiből. Mintha a gyermekkor mesevilágából keltek volna ki valami kész regény címszavaként, vagy magyar múltunk mélységeiben valami ős-Kálvária stációit jeleznék: Gyötrik, Szemszuró, Hótvőgy. Feledésbe merült életek, szenvedések, regények, amikből csak egy szó maradt, s amit egymásnak adnak át az új birtokos nemzedékek. Rejtjelezett történelem 107
