Református tanítóképző intézet, Sárospatak, 1939

5 itt felhők tünedeznek fel, vagy amint a nép nagyon szemléletesen mondja: „a Tokaj pipál," bizonyosan eső lesz. A Királyhegy és a Nagy-Papaj között a Hotyka- és Radvány-patakok nagyszerű uvertürt kínálnak a hegyek belseje felé. A Bodrog felé tölcsérszerűen kiszélesedő völgykijáratuk előtt őrködik a város és bent a völgyben még két kis falu bújik meg: az Árpádok korabeli Makkos-Hotyka és a német telepesek alapította Hercegkút. Szemünk szinte belefárad e nagyszerű táj láttán : erdők, szőlők borította nyugtalan vulkánok, gabonatengert ontó lankák és végtelenbe terülő termékeny síkság találkozásában született meg a város. Ebbe a szerencsés földrajzi együttesbe eresztette mély gyökereit, itt építette ki egyéni, minden más magyar városétól eltérő kultúráját a táj összegyűlt erőiből. A várost forgalmas országútak és vasutak mellett a szellemi áramlatok messzire ágazó, régen kitaposott lüktető útjai is elérik. így lett a város a tájnak szellemi és gazdasági központja egyszerre. A várost maradéknélkül a vele egy szerves egészbe szövődő táj nélkül soha fel nem foghatjuk, ezért csak sajnálni tudjuk az idegent, ki Sárospatakot csak a hagyományoktól roskadó kövekben keresi. Könnyen vegyülhet emlékei közé olyanféle gondolat, mintha itt a fejlődés megállt volna. Mint ahogy valóban érezünk valami tájszegényedés félét, ha a hegyaljai apró városkákat járjuk. De innen a táj és munka nagyszerű ölelkezését látjuk, a tornyos város szinte eltörpül a munka színeivel bevont tájban: tekintsünk csak széjjel Péter és Pál napján, mikor párás síktól a szőkülő völgyeken át messze a kék hegyekig aranyló gabonatengerben földerős derekak ringanak az aratómunka évezredes ritmusában. Hordozzuk végig szemünket a napfényben fürdő hamvaszöld szőlőtáblákon, feketezöld erdőkön. Valamit meg kell érezni abból a hatalmas erőfeszítésből, mivel csaknem harminc generáció várost, kultúrát épített a tájba. És ez a pompás kilátás a dombnak éppen olyan sajátja, mint köve, virágja s ha a környező magaslatok akármelyikéről nézzük a tájat és a várost mindig újabb vonásokat fedezünk fel, a növénytakarónak évszakok szerint váltakozó szine érzésvilágunkat mindig másképpen hangolja. Ezért van az, hogy a képet, mit a tájról magunkban felépítettünk, nehezen tudjuk szavakkal leírni, mert térben és időben egymástól eltérő élményekből, emlékekből szövődött egybe. Ezért tudunk olyan könnyedén beszélni az utazással érintett tájakról, mert csak egyszer exponált képek előhívásáról van szó és azért torpan meg értelmünk, ha a szülőföld sokszor és sokféleképpen látott és átélt tájait akarja szavakba önteni. Nem véletlen, hogy táj szépségeinek felfedezői, mindig azok, akik máshonnan jöttek, a bennszülött megszokja azokat és a fától nem látja az erdőt. A Mandulás szinte elröpül társaival (Gombos, Páncél, Szent Vince) az előbb említett, 400 m. fölé emelkedő hegyek mellett. Mintha a kúpokat építő vulkán kifáradt volna. Valóban így is van: a Mandulás fiatal harmadkori andezit lávája nem tört a felszínre. Közel a felszín alatt hűlt ki, ami alól az erózió később könnyen