Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1941

.276 mas szárnyas ajtajai, az íxxvxlrma elébb-elébb gördül, s a nézők elé viszi a király fürdőszobáját: ott egy ezüst fürdőkád, vérfoltokkal telehintve, benne a vérben hörgő Agamemnon, mellette a felesége: Klytaimestra. Arcán semmi rángás, csak a kardjáról csöpög még szünet nélkül a langyos, párolgó vér, s vörös szalagban csíkozza végig díszes királynői ruháját. Aigisthos, a felbujtó, ott lapul a háttérben, míg Klytaimnéstra mindjobban bátorodó szóval elmondja, a megdermedt közönségnek, hogyan kötötte össze legkedvesebb szoknyájával a Trójából diadalmasan hazatérő, gyanútlan férjét, Agamemnont, s hogyan mért rá kétszer is halálos csapást, — aztán ezek után a felvilágosítások után az txxv-Armn az ezüsfürdőkáddal együtt méltóságteljesen visszagördül a palotába. Általában véve nyíltszíni gyilkosság nem fordul elő az antik tragédiákban. Ennek elkerülésére való volt az ixxvxlr^ut. Agamemnon fia, Orestés is súlyos szemrehányások után hirtelen haragjában kardot ránt az anyjára, a gyilkos Klytaimestrára, hogy halálos bosszút álljon atyja meggyilkolásáért, az utolsó pillanatban azonban mintha csak eszébe jutott volna hirtelen a tragédiaírónak, hogy az ilyen nyíltszíni gyilkosság szokatlan a közönség előtt, Orestés lassan megenyhül, barátságosan betessékeli Klytaimestrát a palotába: a többiről aztán a kis idő múlva kigördülő éxxvxl^fia. tájékoztat bennünket, megrakva az orgyilkos Klytaimestra és Aigisthos holttestével és azzal a véres szoknyával, amellyel hét évvel korábban Klytaimestra kötözte össze Orestes apját, Agamemnont. Megrázó erejű, impozáns méretű színpadok az antik-korban is voltak, süllyesztőkkel, villámlást, mennydörgést utánzó vihargépekkel. Nero császárról tudjuk például, hogy népszerűséget, ünnepeltetést áhító perceiben maga is szívesen lépett a világot jelentő deszkákra, s ilyenkor a leghíresebb sztárok társaságának kellett körülötte statisztálni, a rendezőknek pedig elővenni az akkori színpadtechnika minden raffinériáját. Az előadás fénye, csillogása cseppet se maradt el a mai operaelőadásoké mögött, hiszen egykorú leírásokból olvashatjuk, hogy egyes jelenetekben a színpad kettényilt, s a mélységből valóságos csodaerdő emelkedett fel illatos bozótokkal, színes szökőkutakkal és a fák között békésen lustálkodó erdei vadakkal. Vagy milyen hatalmas, szinte megdöbbentő lehetett a Prometheus-színpad. Prometheus ott függött a világ végén, a Kaukázus kopár szikláin, két kezén, lábán és derekán a meredek hegyfalakhoz láncolva. Egyetlen egy bűne, hogy pártját fogta az embernek, akit Zeus ki akart irtani. Prometheus megkönyörült az emberen: szívébe ültette minden emberi élet és haladás egyetlen lüktető erejét: a reménységet, hogy megszabadítsa a halálfélelemtől. Lelopta neki az égből a tüzet, a kultúra, a technika, a művészet, alapelemét, hogy kiemelje az embert az elállatiasodás sorából. És most büntetésből kifeszítve függ a Kaukázus meredek sziklafalán Prometheus, az emberi kultúra pogány hérosza, a r