Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1941

íü örök fényforrás, a Tégedet elhívó, mindig veled levő Ur Jézus Krisztus. Megkapó szép legenda szól egy népről, amely eltévedt az élet erdejében s egyszerre csak sötét vad bozótok sűrű fekete ségében elkeseredetten leült meghalni. Mert nem látott világosságot, nem látott jövőt a sötétségben, kivezető utat a halálos bozótból. Leült hát meghalni, elpusztulni, semmivé lenni Ám akadt köztük egy ember, egy népét igazán szerető, nagyon szánó, áldozatra kész, világosságot nagyon áhitó ember. Ez ott a sötétségben kitapogatta a szívét, aztán kitépte a szívét a melléből és magasra emelte. Akkor az a szív, valamitől, talán népe iránti szeretetből,, talán az isteni kegyelemből, egyszerre csak világítani kezdett. A sötétben ülő nép reánézett a világító szívre. És felugrottak! És nem akartak immár meghalni. És akkor a világítószívű ember elindult előttük, magasra emelt szive világosságánál vezetgetni kezdte őket, kifelé a halálos sötét bozótból. A szív adott annyi világosságot, hogy lássa a kivezető utat. És adott annyi világosságot, hogy az utána jövők is- lássák az ösvényt. jliS ahogy ment ott a nép előtt, abból a magasra emelt, áldozatos világító szívéből csepegett a vér. De a világító ember ment tántorítatlanul. Pedig a szive vére elt'olyott lassan. Pedig az élet piros patakja elapadt lassan. És egyszerre csak holtan összerogyott, elvágódott magasra emelt szivével. De a nép már akkor mentve volt. Előttük ott volt már a bozót vége s azontúl ragyogott feléjük hívogatóan az Isten szép napja. Legenda csak, de érdemes elgondolkozni felette. Világító emberek kellenek! Krisztust, az örök világosságot hordozó emberek kellenek! Ti vagytok és ti legyetek a világ világossága, ő általa. • Ámen.