Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1940

28 Az ifjúságnak is hálaadó alkalom e mai nap. Az ifjak hálát adnak, hogy egy esztendő minden terhe, nehézsége, megpróbáltatása mögöttük van. Tanítómesterek, nyilván így is nézitek diákjaitokat, az ifjúi élet sok terhéből — mint tanáraik — átvesztek valamit. Milyen csodálatos is ez, ezek a fiúk még örülnek, hogy múlik az idő. Minden év multával nőnek a lehetőségeik. Az embert éppen az teszi időssé, hogy már nem lehetőségei, csak a terhei nőnek. Itt minden ifjú élete kicsattanó erővel bizonyítja: Jó nőni! Jaj nekünk, ha testi fejlődésünk befejeztével nem lesz magától értetődő számunkra: Milyen jó, hogy nőhet a lelkünk. — Hálát ad ez ifjúság, mert érzi, hogy aki akart, az egész elmúlt iskolai évben bőségesen gyűjthetett értékeket. Van már olyan pataki diák, aki az új magyar életformát, a magyar népért való szolgálat vállalását öntudatosan itt szerette meg. Milyen jó is lenne, ha református és magyar életünkben minden felnőtt testvér is tarthatna ilyen évzárót, amikor számonvenné : Mennyi értéket termeltem nemzetem és egyházam számára, Isten dicsősége szolgálatára ?! — Az ifjúság számára is van üzenete az Igének : Hálás életté csak az fejlődhetik, aki szüntelen Isten színe előtt igyekszik élni. Ennek megvannak áldott alkalmai. Fiúk, ha egész évben megszerettétek a bibliaolvasást, most hűtlenek ne legyetek a nyáron; ha eddig tudtál imádkozni, ne halkuljon imádságod a vakációban, ha pedig hűtlen, sőt cinikus lélekkel mentél eddig a bibliaórára, vedd kezedbe az öreg könyvet s meglátod, mily érdekes, mennyi része szól egyenesen hozzád, fiatal élethez. Örvendezz ifjú a te ifjúságodban, de megtudd, hogy mindezekért az Isten téged ítéletre von. Örvendj a nyárban fiatal sereg, légy vidám, csengő üzenetté szomorú magyar világunk számára, ahol oly nehezen gyökerezhetik meg a magyar öröm fája. Gyakorold magad testi erőid kifejtésében, de gyakorold magad a kegyességben, Isten színe előtti megállásban is naponként. Elmúlóban ez az iskolai év is. Amint haladunk az időben, egyre nagyobb távlatokat fogunk át. Akik véglegesen búcsúznak most az iskolától, érettségizők s az akadémiai fokon végzők, csak 5—10 év múlva látják majd egymást. Mire emlékeznek majd akkor egymás életéből ? Egy-egy élet megáll és elmerengve mondja: Milyen szomorú emberré lett, már diákkorában is mindig panaszkodott, a kedélye mint csúf, fekete felhő, örök bántás esője hullott az életéből. A másik boldogan tekint vissza, ez már diákkorában is bizonyságtevő módon hangoztatta: Szegénységemben, sok nyomorúságom közt az tart meg, hogy van hálaadó imám, mindennap, mint fehér galamb, száll Isten trónusához a hálaadásom. Mi hajlandók lennénk a hálaadást is olyan „egy évben egyszer" ünneppé tenni. Szent igénk figyelmeztet, hogy ez nem lehetséges. Mindenben hálát adjatok. Jó gyakorlat lesz