Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1940

23 keztével imádságainkban hordozott terveink meg fognak valósulni s a magyar tehetségek mostani sporadikus és szűkkörű segélyezése és felkarolása helyett szilárdabb alapokon, szélesebb mederben s főleg szervezettebben fog továbbfolytatódni ez a nagyjelentőségű munka, amelytől a magyar középosztály felfrissülését s vele egész nemzeti életünk új erőkkel való megtöltekezését várjuk. Gimnáziumunkra, melynek hatóterülete különösen az új tanterv életbeléptetése óta a tanári karnak szeretettel és szigorral párosult nevelői munkája folytán egyre szélesebb körűvé lesz, a friss népi erőket felszínre hozó új idők jöttével felelősségteljes hivatás vár. A reformáció korától eltekintve sohasem nehezedett itt a nevelők lelkére kényszerítőbb erővel a főiskola alapításánál megadott cél: az egyház és iskolák szolgálatára kegyes és tudós férfiak nevelése, mint napjainkban. Senki előtt sem lehet kétséges, hogy a magyarságot a nagy népek harcában nem fizikai ereje, nem a gazdagsága, hanem egyedül a lelkisége tarthatja fenn. Csak akkor és csak úgy lehet Európa történelmének alakításánál Istennek áldott szerszáma, ha életének szellemi és erkölcsi tartalma, azaz életminősége magasabbrendű lesz, mint a körülötte élő és ellene törő népeké, s ha a lelkekben az egyéni érdekek és érvényesülés helyét a szolgálatkészség fogja betölteni. Olyan lelkiség kiformálásáról s olyan ifjúság neveléséről van tehát szó, amelyik minden áldozat meghozatalára kész, amelyik a nagyobb darab és fehérebb kenyérnél, a jobb elhelyezkedési lehetőségnél előbbrevalónak tartja hivatását. A szolgálatra felkészült, a nép között Isten dicsőségéért dolgozó vezetők nélkül a duzzadó népi erők, — amelyekkel ma már minden vezető tényezőnek számolnia kell, —"kúfárlelkű emberek irányítása mellett helyrehozhatatlan rombolásokat idézhetnek elő. Mindezt tekintetbevéve, gimnáziumunk akkor fogja végezni a legszentebb szolgálatot, ha a nép köréből kikerült s arra alkalmas legtehetségesebb gyermekeket a lelkipásztori és tanítói hivatás felé irányítva, visszaküldi a néphez. Semmi sem lehet kárhozatosabb és ártalmasabb nemzetünk életére, mint az a gondolkozás és értékelés, amely a gyenge és bukott diákokat szánja a nép vezetőinek: tanítóknak és lelkipásztoroknak, mert akaratlanul is lesülyeszti a magyarság kultúrnívóját, lefaragja szellemi igényeit, megöli nagyrahívatottságába vetett hitét, egyszóval aláássa a nemzet jövendőjét. Főiskolánknak különben is érdeke az, hogy kiváló tanítók és lelkipásztorok kerüljenek ki falai közül, mert az utánpótlás csak az ő szolgálatuk és irányításuk mellett lehetséges. A pataki diákoknak — s hadd legyen ez személyes bizonyságtevésem is — egy jó része sohasem lett volna pataki diák, ha Isten áldott lelkű tanítókat és lelkipásztorokat nem adott volna a magyar falvaknak. A neveléssel és tanítással össze-