Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1940

14 S ezért lett Krisztusban, Isten teremtő és megváltó akaratában nyilvánvalóvá a mi egész emberi létünk titka is. Tehát többé nem az Isten léte, nem az ő ereje, hatalma, harci kedve, élő valósága és isteni dicsősége a kétes és kérdéses, hanem az, hogy felismerted, elfogadtad és szolgálod-e már léted kijelentett titkát; szolgálod-e már Isten dicsőségét?_ Az ő dicsőségét szolgálni azt jelenti: helyet adunk annak az Úrnak, aki életünk, mindenünk és mindenkink felett Úr. Életünk főcéljának és legfőbb javának az ő megismerését és tisztelését tartjuk. Soha el nem felejtkezünk Ő róla, mindennap újonnan hálaadással, bizakodással, örömmel, bűnbánattal és megtéréssel keressük Őt s szóval és tettel az ő dicsőségének bizonyságtevőivé válunk. A keresztyén ember örömével járunk, életünk és halálunk egyetlen vígasztalásának azt tartjuk, hogy mindenestől a mi hűséges Megváltónk tulajdona vagyunk. — Mert Jézus Krisztus úgy ismer minket, hogy mi szívünk gyökerében megromlottunk s innen, a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromlások és ezek fertőztetik meg az embert (Máté 15 : 19—20), azért kell-éppen itt: a mi szívünk belsejében oltárt emelnünk az Úrnak. Ez az ő legkedvesebb szentélye, mondja Kálvin. Azért kell kivetni belőle mindazt, ami nem méltó Isten templomához. Ne felejtsük el, hogy az ember ember sem lehet az Isten dicsőségének szolgálata nélkül. Ne felejtsük el ezt éppen ma, amikor az európai ember arcán — akár nemzeti, akár nemzetközi alapon szervezkedik és akár jobb, akár balfelől indul, akár szabadelvű, akár tekintélyelvű alapokon akar is új világot építeni! — megdöbbentő antikrisztusi vonások rajzolódnak ki : únja már a keresztyénséget és ki akarja vetni léte alapjaiból, legfeljebb annyira tűri meg,, amennyire újnak hitt elgondolásaiba és építőterveibe, önmagát feladva, beleilleszkedik. Ne felejtsük el: az ember mindig csak annyira fog hasonlítani az emberhez, amennyire Jézus Krisztushoz hasonlít, amennyire Isten dicsőségét szolgálja Krisztus által. Emberi rendeltetését is csak annyiban tölti be, amennyiben Jézus Krisztust követi. Isten dicsőségének harcos szolgája, a mi reformátorunk írta egyszer ezeket a rettentő magasságba emelő szavakat: „Istennek van ideje nevetni." Ha ez a világ s benne mi magunk, a Krisztus gyülekezete, nem vesszük halálos komolyan Isten Jézus Krisztusban való kegyelmét, amellyel be akar állítani minket az ő dicsősége szolgálatába, be akar vonulni a mi emberi életünkbe, — ezzel az ő dicsősége nem fog csorbulni, hanem csak mi zúzódunk össze az ő sérthetetlen isteni felségén. És ha nem akarjuk Őt alázatos, önkéntes, szabad gyermeki engedelmességgel szolgálni, a mi üdvösségünkre, hát fogjuk fogcsikorgatva és a saját kárhozatunkra. Az ember nem ugorliatik meg Istentől kapott rendeltetése