Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1940

12 az ajtó! Igazi családi közösség nélkül tengődő családok, szülők és gyermekek meghallják belőle: van, aki az apák szívét a fiakhoz, a fiak szívét az apákhoz fordítja, van a bom­ladozó családi életeknek orvosa. Krisztus az, aki Igéjével és Szent Lelkével minden családból egy-egy gyülekezetet formál, új életet támaszt, mert bejön a családi házak ajtaján is és mindenkit megtanít az egy szükséges dologra: az Isten dicső­ségének szolgálatára, hozza az Ő kegyelmével bővölködő életet. Én vagyok az ajtó — hallja most a Krisztus evangéliumát főiskolánk kapunyitó népe. Azzal az örömmel nyit kaput, hogy Krisztusban tanárok és tanítványok is igazi közösségre találnak. Mert az iskola népe is egy darab gyülekezet. Tanár és tanítvány a teremtés és megváltás kegyelméből, testestől­lelkestől Istené a Krisztus által. Milyen áldott szabadság! A tanár így nézhet tanítványára, a tanítvány a tanárára.*'El lehet találniok egymás szívéhez, mert megtalálták a titkos, de kijelentett és feltáruló ajtót: a Krisztust. Tudják igazán szeretni, megbecsülni, tisztelni és szolgálni egymást, mert mindnyájan élhetnek és dolgozhatnak együtt Isten dicsőségére. Nincsenek többé rideg válaszfalak, keserű elzárkózások, szabad az út lélektől-lélekig. Én vagyok az ajtó! Milyen jó ezt az örömhírt meghallanunk minden embertársunk, minden felebarátunk felől, akik Krisztus által valamennyien az Istenéi s az Ő jóságának és kegyelmének hordozói a mi számunkra. S nekünk szabad egész életünket a felebaráti szeretethez szabnunk és éppen ezzel Isten dicsőségére élnünk. Azzal, hogy az elmondottak szerint alapigénk parancso­latát evangéliumnak, a Krisztus kegyelméről való bizonyság­nak értelmeztük, nem töröltük el annak parancs-jellegét, sőt inkább megerősítettük azt. Azzal, hogy a parancsolatot — Isten mindenik parancsolatát! — helyettünk és érettünk egy­szersmindenkorra Jézus Krisztus töltötte be, a parancsolat nem veszti el komolyságát, hanem éppen így válik a mi éle­tünket valóban elérő és minket az Isten iránti engedelmes­ségre hajtó, magával sodró parancsolattá. Isten parancsol és Krisztus által meg is teszi, végre is hajtja bennünk és álta­lunk azt, amit parancsol. Éppen ez az isteni parancsolat által megvalósuló kegyelem csodája, hogy nem zárkózhatunk el többé előle, mert a feltámadott Krisztus bezárt ajtókon hatol át, úgy jelenik meg tanítványai között és szól: „Békesség néktek !" (Ján. 20:19.) Igaz, Krisztus senkire sem tör rá „ajtós­tól". Ő nem a külső, erőszakos kényszer módján jön hozzánk, hanem azt mondja: „íme, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, be­megyek ahhoz és vele vacsorálok és ő énvelem" (Jel. 3 : 20). Tehát nekünk magunknak kell meghallanunk a Krisztus szavát és nekünk magunknak kell feltárnunk Őelőtte szívünk ajtaját, életünk kapuját, hogy Ő bejöjjön hozzánk és velünk maradjon.

Next

/
Thumbnails
Contents