Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1940

9 igazságát és szentségét tükrözi, úgyhogy egész élete nyitott ajtó, feltárult kapu a dicsőség Királya előtt? Az Ő gondolatai, az Ő tervei, az Ő végzései és akarata előtt? Nem sokkal inkább a Sátán és annak gondolatai és sötét tervei előtt hagytunk nyitva ajtót-kaput? Nem inkább a bűnnek van hozzánk naponkint szabad útja? Egész emberi világunkban nem foglalta-e el egy csomó hamis isten — a pénz, az érzékiség, bűnös szenvedélyek, hatalomvágy, hiúság — nem ezek foglalták-e el a seregek Urának, a dicsőség Királyának helyét? Mit használna nekünk, ha ilyen körülmények között csak parancsolat és törvényként zúgna felénk az Isten szava: Táruljatok meg én előttem, hogy bevonuljak hozzátok az én dicsőségemmel! ? Az Istennek legyen hála és dicsőség, hogy az Ő parancsolatai nem ilyenek. Az Ő parancsolatait éppen az különbözteti meg minden más parancsolattól, hogy elsősorban nem követelményeket és nem igényeket támasztanak, hanem örömüzenetet, evangéliumot hoznak: azt az örömhírt, hogy amit Isten követel, azt Ő maga tölti be, mert helyettünk és érettünk elfogadja az Ő szent Fiának: az ember Jézus Krisztusnak törvénybetöltő engedelmességét. Éppen azért Isten minden törvényéből, minden parancsolatából elsősorban nem azt kell leolvasnunk, hogy mű láván, mit követel tőlünk Isten, hanem azt, hogy Ő mit tett érettünk Krisztusban. így alapigénkből is, mint Isten hozzánk intézett parancsolatából legelőször azt kell leolvasnunk, hogy Ő mit tett érettünk Krisztusban. Tehát Jézus Krisztus az a kapu, amely felemeli fejét, Ő az örökkévaló ajtó, amely felemelkedik, hogy bemenjen a dicsőség Királya. Az Ő élete volt ezen a földön az egyetlen emberi élet, amely mindenestől és maradéktalanul feltárt ajtó és kapu volt az Isten dicsősége számára. Már 12 éves korában azt mondotta értetlenül csodálkozó anyjának és nevelőapjának: „Nem tudjátok-é, hogy nekem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak a dolgai?" (Luk. 2 : 49.) Később pedig a kenyérgond miatt kérdezősködő tanítványaihoz így szólt: „Áz én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki elküldött engem és az Ő dolgát elvégezzem" (Ján. 4 : 34). Valóban Ő volt az egyetlen, aki annak dicsőségét kereste, aki küldte őt; az egyetlen, aki hamisság nélküli igaz volt (Ján. 7:18). Ő valóban elmondhatta a maga testéről, hogy templom (Ján. 2 :19—21), az Ő teste valóban a Szent Lélek tiszta temploma volt, mert Ő a láthatatlan Isten képe, az Ő dicsőségének visszatükröződése és az Ő valóságának képmása volt (Kol. 1:16, Zsid. 1:3), mert tetszett az Atyának, hogy Őbenne lakozzék az egész teljesség: az istenségnek egész teljessége testileg (Kol. 1 : 19, 2:9). S éppen azért engedte, hogy ezt a templomot lerontsák, hogy Ő általa, az Ő keresztjének vére által égen és földön minden újra megbékéljen az ég és föld Urával, ki-