Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1937

203 Sok egyház gondján kívül ősz-magára Egy alma máter gondját kéri még! Szavára láng gyúl, melynek hő lüzén E féltett fáklya fénye fellobog S fehéren fénylő fárosz-lángja hűlt Hamvába hunyni semmikor se fog." Most hirtelen egy röpke gondolatnak Varázsütése éri szívemet. Csak pillanatra, mint a villanyáram, Mint fecskeszárny a nyugvó sík vizet. S nyomában hallok túlvilági szót: „Költő s író volt, így faragd ki hát! Sekszpirt szerette mindenek felett S babér övezte fenkölt homlokát." És ekkor, mintha mágnes vonná vésőm, Kezembe szökken és faragni kezd. S csodálatos: nem áll ellent a márvány, Sőt szinte enged; régen várta ezt. A méhében szendergő emberarc Titán-erővel születni akar. Világra hozza szent titkát a kő, Amelyet most még száz lepel takar. Cseng-bong a márvány. Pattog szerte róla Minden, mi benne élő részt fedez. De nem panaszhang, nem bús jaj e csengés, Hozsánnás ének víg zenéje ez. Ezzel köszönti a Fejes-szobor Szent ébredése első hajnalát, Mint zengte Memnon kettős szobra rég A felkelt naphoz újongó dalát. Gyorsan halad s már szinte kész a munka És húll egymásután a sok lepel, így festik május hajnalán a bimbó, Amelyei kérges rügypikkely fed el. S amig a formátlan tömb szellem-arc Embervonását gyorsan ölti fel, Az alkotás lázában arcomat Egy szent hevület pírja önti el. Egy-két simítás s áll az új szobormű. A férfi homlokon ül szent derű, Szemén áhítat, mintha távol ének Hulláma zsongna hozzá messzirül; A balja lanton s biblián pihen S amelyet éghez oly sokszor emelt, A jobbjával szivét ajánlja fel, E vérrel töltölt áldozó kehelyt. Gulyás József.