Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1933

26 hitemet, ha haboznám, eltipornám lelkiismeretemet, elmulasztanám kötelességemet itt e földön, amely azt parancsolja, hogy hazámért, vallásomért, egyházamért, embertársaimért küzdjek, fáradjak, dolgozzam, önzetlenül, becsületesen, tántoríthatatlanul, kitartással, szívem utolsó dobbanásáig, mégha az eredmény nem állana is arányban a fáradsággal, mégha a jutalom azon kívül, amit az én mennyei Atyám nyújt, nem lenne is más, mint becsületes törekvésemért saját lelkiismeretem megnyugtató szava." Az Egyetemes Konventhez intézett búcsúbeszédében pedig a következőket mondja: „Lemondásom egyetlen oka az volt, hogy, meggyőződésem szerint, magas korom hanyatló erőivel nem szolgálhatom anyaszentegyházamat olyan hatékonyan, amint azt szeretném és a mai nehéz idők megkívánják . . . Vigyáznom kell tehát, nehogy kárát vallja maradásomnak a zászló." DókusErnő az odaadó, hűséges munkás élet rajongója, de munkásságát mindenestől az önfeláldozás és az igazság szelleme hatja át. „Mint férfi fogadom — mondja egyházkerületi főgondnoki beszédében,— hogy életem minden pillanatát magyar hazám és református egyházam és ennek az egyházkerületnek fogom szentelni s a gondjaimra bízandó pecsét és kézjegyem más, mint törvényes, méltányos, igazságos intézkedést, határozatot, ítéletet, megerősíteni nem fog." Harmonikus, kiegyensúlyozott, derűs kedélyei ajándékozta meg Isten. A harmonikus kedélynek titka pedig abban rejlik, hogy szeretetet árasztott maga körül és szeretet áradott feléje mindenki részéről. Említett búcsúbeszédében így ír: „Mindenki jó volt hozzám, soha senki meg nem bántott, hátratétel és mellőzés nem ért, mindig többet nyertem, amennyit követelhettem volna, ezért énekelem a zsoitáros optimizmus szavát: „Az én sorsom esett kies helyre, nyilván szép örökség jutott nekem." Bizalma csak fokozta kedélye harmóniáját. A nagy összeomlás, a Nagy-Magyarország katasztrófája s benne a nagy magyar református egyház széttörettetése lesújtja, de bizalma győzedelmeskedik és ismételten a jobb jövőt rajzolja szeme elé. „Ma is épúgy megvagyok győződve — mondja előbbi beszédében, — mint bármikor, hogy egyházunk hajója átevez a mai rettentő viharon, zátonyok és szirtek halálos utain, mert Isten Lelke lobog a parancsnoki hídon, amint eleitől fogva mindig , lobogott, de egész ember kell a kormánykerék mellé, olyan ember, akinek szeme nem hibáz és karja nem remeg." Bízó, harmonikus, odaadó, hűséges, alázatos lélek, de szilárd és férfias a reábízottak őrzésében. Fejes István, főiskolánk egykori nagy gondnoka így jellemzi őt üdvözlő beszédében főgondnoki beiktatásakor: „Elsőség a munkásságban és kötelességteljesítésben. Nyugalom és biztosság a kor-