Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1932

35 Az elhangzott beszédek után gróf Bethlen Pál főiskolánkkal legbensőbb rokonságban levő, az erdélyi református iskolák lelkét feltáró, de egyben saját lelkületét is a legbensőbb oldaláról bemutató gazdag tartalmú és megragadó következő beszéddel foglalta el gondnoki székét: Főtiszteletű Püspök Ur! Tisztelt Ünneplő Közönség ! Az ünnepélyes óra jelentőségétől mélyen megilletődve állok itt az ősi falak között és keresve keresem a szavakat, hogy hogyan is adhatnám meg az illő tiszteletet ennek az órának, ennek a nekem jelentős és kedves pillanatnak, amikor engem az ősi főiskola világi gondnokává iktattak. Az első szó, a köszönet szava, az egyházkerületnek minden gyülekezete, minden egyes presbitere iránt, akik engem előlegezett bizalommal elkötelezvén érdemen felül megtiszteltek; a köszönet szava egy kemény fából faragott magyar ember, Farkasfalvi Farkas Géza őméltósága, az én nagyrabecsült barátom, hivatalban elődöm iránt, akinek kitüntető figyelme elsőnek fordult az én szerény személyem felé és akinek nyomdokait ebben a hivatalban követni kivánom. Az első szó után — engedjék meg nekem —, hogy az ^emlékezet szava következzék, mert Istentől eredő bámulatos rendelése az emberi léleknek, hogy nagy és ünnepélyes pillanatokban, amilyen a jelen pillanat is, a fogékony ifjúkori lélekbe bevésődött első tanításoknak első élményeknek kedves emléke jelentkezik. Mert ezek az első átélések azok, amelyek hűséges útitársként kalauzolják végig az embert az élet útjain, determinálólag reányomván a maguk bélyegét az emberi lélekre, az embernek minden cselekedetére. És amikor ezek az emlékek kérnek szót, mint Erdély szülötte, vájjon mire is gondolhatnék másra, mint szülőföldemmel összefüggő élő emlékeimre. Ebben az összefüggésben a legelső sorban a soha el nem mosódó kegyeletes hála érzetével gondolok a szülőkre, akik engem református vallásom iránti hűségben felneveltek; a soha el nem muló hála érzetével gondolok felejthetetlen emlékű, atyai lelkű jó barátomra, boldogult Nagy Károly püspökre, aki engem konfirmált, tanáraimra; a kolozsvári Farkas-utcai öreg templomra, ahol az első Igéket hallgattam; az öreg kollégiumra, melynek levegőjét szívtam. És végül, jól bevéstem magamnak, hogy Erdélyben, — ott is mindig élő gyakorlat volt az a nemes magyar tradíció, amely szerint embertársainkat sohasem aszerint klasszifikáltuk, hogy ki milyen vallás szerint fohászkodik a mi közös mindenható Atyánkhoz, hanem mindig csak azt néztük, hogy a mi felebarátunkban milyen lélek, milyen sziv lakozik. 3*