Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1930

33 donságokkal. Határozott, erős akaratú egyéniség volt, akinek világosan látható célja és ideálja az egyetemi tanárság s aki ezt a célt nem protekcióval s összeköttetésekkel, hanem a legkomolyabb erőfeszítések, tudományos munkásság által akarta kiérdemelni. Bár a tudományos célkitűzés volt életének főirányítója, mégsem esett túlzó egyoldalúságba, mert fogékony volt minden szép és nemes iránt s a művészetek iránti érdeklődése, a nagy poéták szerete, verselése, a természet szeretete és kultiválása, mind egy harmonikus lélek megnyilatkozásai voltak nála. Különösen nagy volt a költészet iránti fogékonysága, amelyet maga is művelt Ebben mutatta meg lelkének teljességét, ideálok iránti nemes rajongását, a tiszta humanitást, amely lelkének egyik vonása volt. Kedvelte úgy a magyar, mint a latin klasszikusokat, amely utóbbiakból sikerült versfordításai is vannak. Szívesen társalgott a magyar klasszikusoknak Vörösmarty, Petőfi, Aranynak műveivel. Számos versüket tudta betéve s midőn társaságban azokat citálta, szinte szavalta, a nekipirúlt arc s a szemek tüze árulták el az igazi belső átélést, a nagy költők nagyszerű gondolataival való együttérzést. De nemcsak paszsziv élvezője volt a mások műalkotásának, hanem maga is irogatott verseket. Több sikerült nyomtatásban is megjelent vers is mutatja lelkének forró lobogását s édes álmok álmodását. Kiadatlan versei is maradtak hagyatékában. Halála után egyik napilapban jelent meg „Napkeletre" c. verse, melyben a már sorvadó beteg testben lakozó lélek napkeletről álmodik s oda vágyik: ,,... álmodám. De napkeletre el kell mennem egykoron." Álmai nem váltak valóra, nem jutott el már a vágyva-vágyott napkeletre, már csak a Nyugat Riviérája jutott neki osztályrészül s azután az örök álom. Mint fegyelmezett, pedáns lélek, írásaiban is egyszerű, világos s határozott volt. Mint irodalommal is foglalkozó, szakavatott tollú ember, sokat adott arra s ezt hirdette is, hogy írásaiban kerülje a magyartalanságokat, germanizmusokat s hogy értékes gondolatai méltó formában lássanak napvilágot. Testileg nem volt athléta, de gyenge báb sem s amíg a gyilkos kór be nem lopta magát a szép, összhangzatos lelket hordó testbe, elég erős, edzett volt ahoz — hiszen katona is volt — hogy megállja helyét ha kell, az általa oly hőn szeretett haza védelmében is. Ez emlékezés Írójának mily sokszor jutott eszébe, amikor a világháború borzalmai közt a fronton egy-egy csendes nap jutott a fantázia, a hazagondolás, a visszaemlékezés számára, hogy az egykori jó kollega, dr. Csiky Kálmán, ha élne, milyen kötelességtudással és lelkesedéssel állana az elsők közt a fronton és — így fűzte tovább az emlékező a fantázia szálait: — ha Csiky Kálmánnak nem engedtetett meg a sorstól, hogy élete pályá2