Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1930

34 ját szép férfikorral s öregkorral tetézve fussa meg, legalább az jutott volna neki osztályrészül, hogy ott essen el a harc mezején. Aranyt s Petőfit imádó lelkéhez mennyire illett volna: „Ott essem el én, a harc mezején. Ott follyon az ifjúi vér ki szivemből." Nem így rendeltetett számára, nem a harc mezején esett el, hanem a tudomány szolgálatában, az íróasztalnál szerzett betegségében. Itt, Patakon, az Antalffy ház emeletén lakott, egy rossz ablakú, szeles, légvonatos lakásban, ahol egy vaskályha egyenetlen fűtése, most forró tüze, majd a magáról megfeledkező, az íróasztalnál könyveibe temetkezett tanár mellett kialvó tüze és hidege okozták az első nagyobb meghűlést, melegágyat készítve a mindnyájunk körül ólálkodó gyilkos kórnak, amely hosszas tusakodás után kegyetlenül elragadta őt közülünk. Nemcsak a tudóst, tanárt s tiszteletreméltó egyéniséget, hanem a jó embert, a páratlan jó kollegát is illette a gyász. Igazi megtestesülése volt a korrekt kartársnak, a hű barátnak. Közismert volt mindenkivel szemben tanúsított udvariassága, tapintata s jó modora. Ha vakációra szeretett édesanyja és családja körébe Budapestre tért haza, el nem mulasztotta volna összes jó ismerőseitől bucsulátogatással, boldog ünnepkivánással búcsúzni el s visszatérése után ugyancsak kötelességének tartotta mindeme helyeken tiszteletét tenni. Első pillantásra vagy felületes ismeretségre, magába zárkózott, túl komoly léleknek látszott, pedig alapjában véve, jó kedély lakott benne, amely bizalmas társaságban s főleg legszűkebb családi körben nyilatkozott meg. Pompás éles megfigyelőképességével pillanatok alatt látta meg az emberben a mások előtt tán fel sem tűnő emberi gyarlóságokat, amelyeket ő a család bizalmas körében ragyogó fantáziával s kedves humorral figurázott ki, de csakis itt, mert egyébként tapintatos, udvarias, előzékeny természete megóvta attól, hogy másokat nyilvánosan mulatság tárgyává tegyen. Rajongásig szerette korán özvegyen maradt édesanyját, árván maradt testvéreit s minden szabadidejét családjának szentelte, a családi örömökben keresve és találva üdülést munkában megfáradt testének és szellemének. Mélyen tisztelt Közönség! Immár másodszor búcsúzom a tanári kar nevében dr. Csiky Kálmántól, de most sem utoljára és nem véglegesen, mert a pataki tanár az Alma Mater számára nem hal meg soha, munkássága, neve, emléke bele van vésve a főiskola életébe, történetébe s azt nem törölheti ki onnan sem idő múlása, sem emberi feledés. A dr. Csiky Kálmán lelke is beleépült a főiskola 400 éves életébe s az ő fiatalos törekvése, ambíciója, kötelességtudása, korai elmúlása dacára is, örök példaként fog ragyogni az utókor előtt is. Legyen áldott emlékezete!