Református főiskola, teológiai akadémia és gimnázium, Sárospatak, 1925

4 XVII. Közigazgatói jelentés az 1925—26-=ikÍ iskolai évről. Az iskolai év utolsó ünnepi órája kondult meg e pillanatban. Annak szine előtt, akinek nevében — örök atyai jóságában bízva, szeptemberben elindultunk, letesszük kezünkből a munkát. Egyidőre szünet, csend, pihenés következik. S az ideiglenes megállónál elárad szivünkön az évzáró ünnepélyek nagy érzése, mezőnk áldásáért az aratás Urához lelkünkben a mondhatatlan hála s távlatok nyilnak meg előttünk, amelyek múlttal jövővel kapcsolatban mutatják meg azt a munkát, amelyet ebben az évben végeztünk, amelyet végeznünk kellett. Úgy éreztük, hogy a felelősség érzése most még súlyosabb, mint volt valaha. Az a hely, amelyen tetszett a mi Istenünknek, hogy szeplőtlen tisztaságban rayyogtatta fel a lángoló magyar nemzeti érzés és az élettámasztó evangélium ígézetes egybeolvadását ; ahol evangéliummá lett a hazaszeretet és az újra megtalált, királyi székét a szivekben ismét elfoglalt evangélium szentelte meg a hazaszeretetet, parancsolt gondolkozásunk, munkánk és életünk útjának. Az a ma-holnap négyszáz esztendő, amelyet a fejedelmi alapítók és jóltevők, a Perényiek, Dobók, Rákóczyak. Lorán'fy Zsuzsánnák, Vayak, Pálóczi Horváth Máriák és Mudrány Andrások áldozatkészsége és csodálatosan messzenéző gondolkodása, örök emlékezetű tanárok, a Kopácsi Istvánok, Buzinkaiak, Pósaháziak, Köviek, Erdélyi Jánosok hosszú sorának tudása, bölcsesége, hite és lánglelke ragyogása, a dicsőséges nagy tanítványok, a Kazinczy Ferencek, Kossuth Lajos, S/emere Bertalanok és Tompa Mihályok nevének emlékezete töltött be, áldott és szentelt meg, megszabta ennek az esztendőnek a kötelességét is. Ez a kötelesség a nemzet örök életének szolgálata volt annál nagyobb hűséggel, fájóbb szeretettel és hősiesebb elszánással, minél inkább veszélyben tudtuk a nekünk szentté lett, drága magyar földet és a mi szegény, elvettetett nemzetünket. Itt minden szónak, minden elhangzott igének, minden cselekedetnek, a tanítás és nevelés egész munkájának egy cél adta meg a lendületét, hevét és szent szenvedélyét: a nemzet feltámadásának ügye. Ebben az érzésben egy volt itt a legmélyebb, legkomolyabb munkástól kezdve le a legkisebb, játszó kisdiákunkig mindenki. Nem rejthettük el a nagy, nemzeti szerencséiienséget, amelybe minket taszítottak. Éreztük, hogy — amint a költő mondja: „Ezer tavasznak Lehervadtán, Reánk havaznak Komor telek." (Oláh Gábor.)